Homíliavázlat: Egyétek! Több életetek lesz!

Miért hitték? Mert ezt Jézus mondta nekik. Miért hitték el Jézusnak? Mert ő Isten. Honnan tudták, hogy ő Isten? Onnan, hogy csodákat tett, és mert rajta teljesedtek be az évezredes jövendölések, melyeket a próféták az eljövendő Messiásról elmondtak, akit Emmánuelnek neveztek, ami annyit jelent, hogy velünk az Isten. Ezért van, hogy minden szentmisében, az utolsó vacsora megjelenítése után szinte felkiáltva mondja a miséző lelkiatya: Íme, hitünk szent titka!  Ott, akkor, az utolsó vacsorán Jézus hatalmat adott az apostoloknak – és csak nekik, még édesanyja sem volt jelen -, hogy ők is ugyanezt cselekedjék az ő emlékezetére. Ez a hatalom aztán továbbadódott és adódik kézrátétellel a papoknak. Ők ezzel a hatalommal változtatják át a kenyeret és a bort minden szentmisében. Egy diákom egyszer azt kérdezte: miért adta Jézus magát nekünk eledelül? Kettős választ adtam neki.

1. Mert így óhajtotta beteljesíteni az örök emberi vágyat, amely – mióta ember az ember – ott él a szívekben: valami módon személyesen találkozni Istennel. Ezt Krisztus előtt (a primitív emberek ma is!) úgy vélték elérhetőnek, hogy az áldozati ételből vagy állatból egy kis részt nem égették hamuvá, hanem kultikusan megették. Igazában ez nem volt személyes találkozás és egyesülés az istenséggel, de remek előképpé magasztosult. Hiszen Jézus ezt a találkozást igazán, lényegszerűen (ontológiailag) megvalósította az utolsó vacsorán. Az átváltoztatott kenyér valóban az ő teste. A szentáldozás igazi istentalálkozás.

2. Azért is rendelte Jézus a szentáldozást – volt második válaszom a diáknak -, hogy nekünk „több életünk legyen”. Ezt maga Jézus mondta így. Erről a több életről így vall a katekizmus: Aki rendszeresen eszi az Úr testét, abban előbb-utóbb megerősödik a meggyőződés, hogy Isten minden élethelyzetben gondját viseli, és hogy lesz örök életünk. Ez a belső élmény kizár minden kételkedést, lázadást, mert megtanul várni. Több élet az életkedv, a lélek békéje, az öröm és a szeretet. Atöbb élet képessé tesz jól értelmezni a nehéz élethelyzeteket: halált, szenvedést. Megláttatja a kegyelmi összefüggéseket és a dolgok és történések igazi lényegét. Egy halni készülő pap így búcsúzott az itteni élettől: „Arra kérem Krisztust, nyissa ki számomra a kaput, ismerjen önmagáénak, hiszen annyiszor magamhoz vettem őt, és annyiszor nyújtottam másoknak. Kérem, hogy vezessen haza Országába, ahol ő lesz minden mindenben.”