Fotó: Lambert Attila
A Katolikus Karitász szenvedélybetegeket segítő hálózatának egri intézményét keresve először tévedésből a vár melletti központban próbálkozunk. „Menjenek át Kanadába” – mondja ott egy úr, majd értetlenségünket látva hozzáteszi: „Lajosvárost nevezzük így” (ahonnét a két világháború között sokan vándoroltak ki a tengerentúlra). Szót fogadunk, átautózunk. És valóban, mintha csaknem egy másik kontinensre érkeznénk. A valószínűtlenül nyugalmas kertvárosi utca végén álló ház otthonossága, a napsütötte kertben együtt kávézó kollégák, a légkör és a lelkület, amely itt jellemző, egy másik, jobb világ üzenetét közvetíti.
Milyen szempontból fontos – ha fontos –, hogy az egri RÉV katolikus intézmény?
– Fontos, több okból is. Van összehasonlítási alapom, mert sok rokon intézményre rálátok, köztük állami fenntartásúakra is. Óriási dolog, hogy az Egyház védőszárnya alatt dolgozhatunk, hogy a keresztény elfogadást közvetíthetjük a szenvedélybetegek számára. Nagyszerűnek tartom, hogy megmaradhattunk kicsiny, családias intézménynek, hogy a csapatunk összeszokott, egymást kedvelő és becsülő emberekből áll, és ennek révén bizalmat ébreszt a segítséget keresőkben. Sok nem vallásos családdal, érintettel foglalkozunk, akik mind keresnek valamit, és mi értjük a keresésüket. Noha a hit ajándék, nálunk megérezhetnek valamit abból, mit jelent hitben élő emberek szeretetteljes közösségéhez tartozni.
Amikor nem katolikus vagy keresztény, de hasonló tevékenységet folytató szolgálatokkal kicserélik a tapasztalataikat, mely pontokon szokta fölfedezni a legnagyobb eltéréseket?
– Nemrég hosszabb időt töltöttem ilyen körben, és a harmadik napon, a többiekkel való beszélgetések nyomán valósággal elöntött a hála érzése. A helyzetünkért, a megbecsültségünkért, az egri RÉV számára biztosított anyagi feltételekért. És azért, hogy a kreativitásunknak tere lehet, az elképzeléseinket szabadon megvalósíthatjuk. A találkozón ugyanis, amelyről beszélek, a sokfelől érkezett kollégák tele voltak panasszal, és rengeteg gondról, anyagi-technikai nehézségről, visszahúzó erőről számoltak be. Mi viszont – noha kisebb-nagyobb gondjaink persze időről időre nekünk is vannak – a szakmai programunk fejlesztésére, a szolgáltatásaink színesítésére koncentrálhatunk.
Milyen saját gyakorlataikra, csak Önöknél alkalmazott eljárásokra a legbüszkébb?
– Például arra, hogy sokféle csoportfoglalkozásunk van. Ez kifejezetten a profilunkhoz tartozik. A prevenció terén is úttörők voltunk a kihelyezett iskolai tanácsadásunkkal. A szemléletünket az a felismerés alakította a legerősebben, hogy minden a családban kezdődik, onnét származik, így a szenvedélybetegségek is. Ezért ha segíteni akarok, az egész családdal törődnöm kell. 1998 táján fontos ismérvünk volt az is, hogy alacsony küszöbű intézményként működtünk, vagyis szinte semmiféle feltételt nem támasztottunk a szolgáltatásainkat igénybe venni kívánók számára. Akkor még kevés ilyen intézmény volt. Azt hiszem, az erősségeink között említhetem a kortárs segítők bevonását, irányítását is. Nekik ugyanis hídszerepük van: sok veszélyeztetett fiatal az ő segítségükkel jut el hozzánk.
Amikor megtudta, hogy megkapja a Jószolgálat-díjat, mik voltak az első gondolatai?
– Őszintén? Rettentően csodálkoztam, és megpróbáltam telefonon utánaérdeklődni, mi az indoklás. Úgy gondoltam ugyanis, hogy semmi különlegeset nem csináltam, amiért megérdemeltem volna. Aztán az első ijedtség után, amikor már volt időm kicsit elgondolkodni, arra jutottam, hogy rajtam keresztül valójában az intézményt jutalmazták. Mert az mégiscsak nagy dolog, hogy egy kisebb vidéki városban 21 éve ilyen központ működik. És akkor már elkezdtem örülni a díjnak, mert tudtam, hogy interjúk is járnak majd vele, egy kis időre ránk szegeződik a figyelem, és így sokaknak beszélhetünk a szenvedélybetegségekről. Egy olyan országban, ahol egymillió alkoholista él, szinte minden egyes ember érintett valamilyen módon. De általában szégyelljük és takargatjuk ezt. A Jószolgálat-díj most apropót kínál, hogy beszéljünk róla. És arra, hogy tudatosítsuk, mennyire fontos beszélni róla.
Az eltelt két évtizedben – egy ilyen szolgálatnál ez, azt hiszem, természetes – bizonyára sok kudarcot is megélt, és ezen a területen a sikerek sem olyanok, mint máshol. Segítsen megértenünk, hogy
Önök mikor, mitől érzik sikeresnek magukat, hogy ebben a szakmában mi a siker fokmérője.
– Éppen nemrég beszélgettünk erről a szupervizorunkkal, Kály-Kullai Károllyal. És rájöttünk, hogy ahányan vagyunk a teamben, annyiféle elképzelésünk van a sikerről. Mi olyasmiket is annak tekintünk, amiket egy kívülálló kevésbé értékelne, mert apróságnak tűnnek. Például hogy egy szenvedélybeteg eljön hozzánk, és megosztja velünk a legmélyebb titkát. Esetleg egy soha senki másnak el nem árult titkot. Annak is mindig nagyon örülünk, amikor a régi ügyfeleink hírt adnak magukról. 1998-ban indított prevenciós gyermekcsoportunk egykori tagjai ma már huszonévesek. Az egyikük múltkor meglátogatott bennünket, és megköszönte a régi csoportokat, nyári táborokat; azt, hogy nálunk, velünk felhőtlen gyermekélményeket élhetett át.
Mitől függ, hogy ezt a munkát képes-e valaki hosszú időn át végezni? Milyen szempontból kell különösen rátermettnek, strapabírónak, kitartónak lenni?
– Nehéz erre válaszolni. Az biztos, hogy ebben a munkakörben az marad meg, aki rálát a függőségekhez való saját viszonyára, és képes egészen őszinte lenni önmagához e téren. Tudnia kell, mit kezdjen a lelki nehézségeivel, ami folyamatos önismereti munkát jelent. A team óriási segítség ebben. Ahhoz, hogy az egyén erős legyen, a közösségnek is annak kell lennie. Fontos, hogy ne csak a munka kössön össze bennünket, hanem oldottabb alkalmakat is töltsünk egymás társaságában.
Akik elmennek, mert nem bírják, mire szoktak panaszkodni?
– Soha nem volt olyan munkatársunk, aki azért ment el tőlünk, mert nem bírta. Ha valakin látjuk, hogy fáradt, hozzásegítjük, hogy egy kis levegőhöz jusson. Arra az időre átvállaljuk a munkáját.
Az Ön fő feladata egy csapat összefogása, hatékony működésének biztosítása. Milyen egységes működési elveket határoztak meg a munkatársak jóllétének, jó együttműködésének érdekében? Mi kell ahhoz, hogy egy lelkileg ennyire megterhelő munkahelyen jól menjenek a dolgok?
– Figyelünk egymásra, törődünk egymással, megosztjuk a gondjainkat. A karitász egyetért velünk abban, hogy egy jó team érték, amelyet óvni kell. Ez jutalmakban és az elismerés szóbeli gesztusaiban egyaránt megnyilvánul. Nagyon jólesik, amikor újra meg újra kiderül, hogy mások is értik: nincsenek nagyobb kincseink, mint a munkatársaink; az a nyolc ember, akikkel együtt dolgozom. 49 település szenvedélybetegeit látjuk el! Egy ilyen munkakörben mindenki maga is rászorul az irgalomra, a többiek érzékeny figyelmére.
Ön szerint milyen helyük lehet Isten tervében a szenvedélybetegségeknek? Mert az egy dolog, hogy a szabadulásban nagy szerepet kaphat a hit, de az is biztos, hogy egy-egy szenvedély kezdetben megoldásnak tűnik az élet nehézségeire, egyáltalán: az élet értelmességének, örömteli voltának érzését adja. Az, hogy függésre hajlamos lények vagyunk, hogy a függés veszélye folyton leselkedik ránk, sokat elmond az emberi létezésről. És ne felejtsük el a pozitív szenvedélyeket sem, amelyek kiteljesítik az életünket. Művészi tevékenységekre, sportokra: hegymászásra, deszkázásra, pecázásra és egyebekre gondolok, amiket sokan művelnek nagy, sőt végletesnek tűnő megszállottsággal.
– Hogy mi lehet Isten terve a függővé válással mint betegséggel? Végtelen szabadságot kaptunk tőle, de a döntéseinknek következményeik vannak. Mi itt Egerben a kiút megtalálásában próbálunk segíteni, ítélkezés nélkül.
Szenvedélybeteg családban nőttem fel, és sokszor úgy tűnik számomra, nem is lehetett más utam, mint amire a RÉV-nél rátaláltam. Gazdasági mérnökként végeztem Gyöngyösön, szép pálya állt előttem. Az a szakma viszont, amely végül a hivatásommá vált, akkor, amikor én 18 éves voltam, jószerivel nem létezett Magyarországon. De akkoriban bekerültem egy önismereti csoportba, aztán Godó Jánossal és Zelei Andreával együtt a RÉV egyik alapítója lettem.
A szenvedélybetegek csodálatos, kivételesen érzékeny személyiségek, sok-sok sebbel, amiket gyakran valamilyen szerrel próbálnak gyógyítani. De a valódi gyógyulás útja nem ez. A kérdésére a válasz valami olyasféle lehet, hogy a szenvedélybetegségek „értelme”, helye Isten tervében a felépülés. Egyszer egy hozzánk forduló ember így beszélt magáról nekem: „26 éve utálom magam amiatt, hogy iszom. Meghaltak bennem a jó részek, és már senkim sincs. Valami mégis arra kényszerít, hogy tovább haladjak ezen a végzetes úton, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre merüljek.” Mi a húsvét titka és középpontja, az isteni tervben meghatározott értelme? A feltámadás. De Jézusnak ahhoz előbb meg kellett halnia.
És mi a helyzet a nem szerhasználó függőkkel?
Ha a szenvedélyem már elvesz tőlem és a környezetemtől ahelyett, hogy adna, amikor már kényszerpályán vagyok, teljesen mindegy, hogy valamilyen kémiai szertől függök, vagy mondjuk munkamániás vagyok. A deficiteimet akarom pótolni így, méghozzá a családban szerzett deficiteket, mert a szenvedélybetegségek családi betegségek. Ha az egyik szülő szenvedélybeteg, ötször, ha mindkettő, hétszer nagyobb az esélye, hogy a gyermekük is azzá válik. De mindenki egyszeri és megismételhetetlen individuum, és minden család története különböző, ezért az, hogy kit hogyan alakít ez a hatás, minden esetben más egy kicsit.
Mikor, milyen jelekből lehet észrevenni, hogy egy szenvedély már eluralkodott az emberen, és sem rá, sem a környezetére nincs többé jó hatással? Ismerek egy családot, ahol az apuka évtizedeken át postagalamb-tenyésztő volt, nemzetközi versenyek sikeres résztvevője, és ehhez az egész családnak szolgálatkészen alkalmazkodnia kellett. Amikor sok évvel később erről kérdeztem őket, az anyuka mégis kedves megértéssel, e szavakkal válaszolt: „Mindenkinek lennie kell valamilyen szenvedélyének!” Vagyis mintha utólag már érthetőnek és megbocsáthatónak tekintette volna az egykori zsarnokoskodást.
– A szenvedélybetegség kontrollvesztéssel járó pszichiátriai kór. Akit érint, az nagyon egyedül marad, sokszor nincs betegségtudata, és nem képes a valódi érdekeinek megfelelő döntéseket hozni. A bajt először általában a család veszi észre. Ha eljönnek hozzánk, megpróbáljuk segíteni őket abban, hogy az érintett családtag felismerje: segítségre szorul. Hogy egyszer végre ki tudja mondani: változni akarok, csak nem tudom, hogyan tudnék. A gyógyulás felé vezető úton annak megértése segít a legtöbbet, hogy miért került bajba, mik a viselkedése mozgatórugói. Nagyon fontos például azoknak a helyzeteknek a kielemzése, amelyekre egy alkoholbetegnek mindig innia kell.
Az emberi kapcsolatok kudarcát csak emberi kapcsolatokkal lehet gyógyítani. A gyógyulást sok-sok lelki beszélgetés, a támogató háttér segíti elő a leghatékonyabban.
Milyen személyes és intézményi útkeresések eredménye volt, hogy az egri RÉV sikeres intézmény lett?
– Folyamatosan alakítgattuk a profilunkat. Az intézményt, a házat kezdettől olyannak képzeltük el, hogy minél többféle lehetőséget kínáljon fel a szenvedélybetegek és családtagjaik számára. Ennek különböző módjait kerestük, keressük, és igyekszünk kreatívak maradni. És közben őrizni a lelkesedésünket.
Hogyan tudja egy elhivatott ember másoknak is átadni a lelkesedését? Mi menthet meg egy vezetőt attól, hogy magányos hős legyen belőle?
– Nem tartom magam igazi vezetőnek. Talán inkább a kollégáimat kellene kérdeznie. Én valójában nem őket akarom vezetni, hanem az intézményünkben rejlő lehetőségeket minél jobban megragadni, ilyen lehetőségekre rátalálni, és ilyeneket teremteni. A munkatársaimmal pedig minél több gyümölcsöt termően együtt gondolkodni.
