Létének felfedezésében és értelmezésében az ember szükségszerűen keresi Istent, létezése okát, forrását. Az istenkereső ember ugyanakkor szükségszerűen egy titkot akar megfejteni, magát Istent. Érteni, birtokolni akarja. A megismert titokhoz méltóan szeretne élni, megfelelni annak, vagy legalább befolyásolni azt, elnyerni a megismert, „leleplezett” Isten tetszését. Az őszinte keresésnek azonban mindig az a tapasztalata, hogy az istenség a megismerthez képest mindig több, hatalmasabb – talán más is.
A kereső embernek időnként osztályrészül jut az az élmény is, hogy – valami rendkívüli isteni jóindulatnak köszönhetően – az istenség többet mutat magából, föllebbenti a fátylat, hogy lényegéhez közelebb járulhasson az ember. Ha nem is mindenki, de legalább azok, akik méltónak bizonyulnak a megismerésére, a megszerzett – kapott – tudás birtokában kiváltságos helyet és szerepet töltenek be az ember és az Isten közötti kapcsolatban, a közvetítésben.
A titok ismerői sok esetben azonban el is rejtik azt mások elől. Sokak számára ma is nagyon kívánatosnak tűnik ilyen módon kezelni a vallást, az istenismeretet. Szeretnék Istent bevonni a világunkba, kezelhetővé, birtokolhatóvá tenni, a magunk formájára alakítani, megfelelő, jó, kellemes érzéseket, élményeket kérni tőle.
Krisztusban az Atya teljesen és végérvényesen föltárja magát, az akaratát, misztériumát, ami összehasonlíthatatlanul több, mint a titok.
Istennel való egyenlőségét Jézus nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodjék. Emberi alakot öltött, hasonló lett az emberhez, külsejében olyan volt, mint egy ember (Fil 2,6–7), s ezzel fellebbenti a fátylat, kinyilatkoztatja az Istenséget, megjelenik az Isten.
A királyok hódolatában az értelem és a keresés célt talál, otthonra lel, megtalálja Istent. Krisztus megkeresztelkedésekor Keresztelő János és Jézus párbeszédében az Isten akarata és az ember Istent kereső szándéka találkozik. A mennyei Atya önfeltáró vallomásában, Fiában kinyilvánítja az ember iránti jóindulatát. Nem valamit mutat meg Istenből, hanem Istent magát, benső életét, szívének szándékát: az Atya akarata az, hogy minden ember üdvözüljön. Ez az Atya misztériuma.
A kánai menyegzőn isteni hatalmát, jóindulatát nyilvánítja ki az ember felé. Isten közelsége, önfeltárása, kinyilatkoztatása azonban csak az egész ember számára befogadható, az ember teljes értelmével, akaratával, istenkapcsolatával, hitével. Hit nélkül ugyanis ostoba cselekedet király helyett egy gyermek előtt hódolni. Értelmetlen dolog újra és újra kimenni a folyóhoz, ha csak magunktól reméljük önmagunk megváltását. Hit nélkül csupán egy érdekes esemény a lakodalom, ahol sikerült valami rendkívülit, valami felejthetetlen élményt adni a vendégeknek.
Hittel azonban feltárul előttünk Isten embert üdvözítő szándéka, bűnöket megbocsátó és gyógyító irgalma. Feltárul előttünk Isten figyelmes szeretete az ember iránt, aki az ő képmása.
Az Egyház a Gyermekhez hív, bűnbánattartásra, az élet méltó ünneplésére, amihez ő adja az élet borát. Ezáltal megváltozik az ember élete, s más úton térhet vissza otthonába, mert Isten kinyilvánítja magát az embereknek.
