Nem vagy egyedül

Fotó: Lambert Attila

Az előtérben és az ebédlőben óriási a nyüzsgés, amikor 6 óra körül megérkezünk. Nem telik bele két perc, és már­is összefutok Bittsánszky Sárival és Jánossal, akik sokáig országos An­ti­óchia-veze­tők voltak.
Tőlük tudom meg, hogy valahol az iskolában kitettek egy fényképet, amin én is rajta vagyok. 1998-ben ugyanis mi, a budapesti rókusosok itt jártunk az első hétvégén.
Vacsora után a sötét kerten át a tornaterembe megyünk, és megkezdődik a mesébe ágyazott emlékezés. A jubileumi hétvége két vezetője a húsz éve alvó Csipkerózsika és a herceg, aki most csókkal ébreszti fel. Hamarosan azzal szembesülök, hogy itt minden mese. Kiderül ugyanis, hogy milyen sokféle mesehős bőrébe bújtak a kanizsai anti­óc­hiások az elmúlt húsz év harmincnégy hétvégéjén. Kalózok, bohócok, indiánok, lovagok… – ennyit sikerül felírnom, de már ez a néhány példa is elég, hogy megérezzem, a kanizsai Antióchiát mekkora kreativitás, lelkesedés, mennyi humor és vitalitás jellemzi. Ezt állapítom meg akkor is, amikor a mai alkalomra készült koreográfiát kezdik eltáncolni, mutogatni, és bármilyen bonyolult is, mindenkinek sikerül megbirkóznia vele. Aztán a szintén erre az alkalomra írt indulót énekeljük. De mindez csak bevezetés, sőt a bevezetés bevezetése csupán. Ami most következik, abból lehet igazán megérteni, milyen hőfokon ég a kanizsai Antióchia – és már húsz éve! Korábbi vezetők: Meme (Némethné Horváth Emília) és férje, Imrus meg Kóré Peti mesél nagy lelkesen. Arról számolnak be, hogyan hozott az életükbe újra meg újra vidámságot az Isten. Hogyan váltak elkötelezett antióchi­ásokká (itt úgy mondják: antisokká). Hogyan adták tovább az Anti­ó­chiát Sopronban, Kaposváron és Siófokon. A 34 hétvégén, amit szerveztek, 905 fiatal vett részt. Hallgatom őket, és az a benyomásom: olyasmit akarnak elmondani, ami szavakba foglalhatatlan. A közösség átalakító erejéről beszélnek; a lelkesedésről, amely a valahová tartozásból, egy nagy lelki család tagjává válásból fakad.

•

Szombaton az az első dolgom, hogy megkeressem a mai vezetőt (itt úgy mondják: hátteret), Gál Gábort. Az Anti­óchi­ába Kóré Peti hívta tizennyolc évvel ezelőtt. Az antióchiás korosztályból idővel kinőtt, de mint segítőnek, a közösségvezető „segédmunkásának” továbbra is hasznát vették, mondja rokonszenves szerénységgel. Aztán amikor Petiéknél megszületett a második baba, legkézenfekvőbb pótmegoldásként ő lett a szervezési feladatok felelőse, Arányi Zoltán atya segítője. Az Antióchia legfőbb vonzerejének a közösségi élmény intenzitását tartja. Az összetartozás-tudat kivételes erejét.
Néhány perccel később a nagykanizsai Antióchia élő legendáival, Memével és Imrussal is le tudok ülni beszélgetni. Az a kirobbanó energia, amivel mindmáig jelen vannak a közösségben, számomra mindig szinte hihetetlen volt. Azt hiszem, ők már akkor „antisok” voltak, amikor még nem is hallottak az Antió­chiáról. Elmesélik, hogy 1996 táján mennyire kerestek olyan közösséget, amelynek világosan lefektetett alapelvei, kidolgozott módszere van, és ahol a lányaik barátokat találhatnak. Amit Budapesten tapasztaltak, amikor tizennégy fiatallal elmentek egy ottani hétvégére (én is a vendéglátók között voltam), az pontosan megfelelt az elképzeléseiknek. Fontos volt nekik például, hogy az Anti­óchiá­ban nem magasröptű tanítások, hanem személyes példák révén erősödhet a fiatalok hite, hogy a gondjaikat, kétségeiket egymással oszthatják meg. Kimondhatják, ami bennük van, és meghallgatják őket. Megismerik egymás lelkét, és fokról fokra megérzik, hogy nincsenek többé egyedül.

•

A közösség tagjai a sportpályán húszas alakzatba rendeződnek, és erről drón­fel­vétel készül. A karmester – ki más? – Meme. Nagyon kedves, spontán, kicsit ügyetlen az egész: mindenki aranyos.
A tornateremben pár perccel később püspöki fórum következik. Varga László előadással kezdi. A Szentlélek egyszer megszólította – mondja –, és arra kérte, hogy ossza meg az életét a szegényekkel. Ipolytölgyesre, az értelmi sérültek intézetébe szeretett volna kerülni, de a püspöke Somogysámsonba helyezte. Itt arra indította a Lélek, hogy vegye magához csaknem teljesen béna, nehezen beszélő barátját. Először úgy tűnt, nem fog sikerülni segítőt szerezni (Varga atya gerincbeteg lévén nem emelhetett), de aztán azt is küldött az Úr. Jézus mindig a kicsinyhitűség miatt feddi meg legjobban a tanítványait.
Más a tanult, és más a valódi hit. Ezt jól példázza – folytatja már egy kérdésre válaszolva a püspök – Lázár feltámasztásának története. A nővérei hisznek a feltámadásban, ugyanakkor nem hisznek abban, hogy Jézus fel tudja támasztani a testvérüket. Ez a kettősség mindannyiunkra jellemző.
Az Antióchia nem önmagáért van, hanem a világért. Azokért, akik még nem ismerik Jézust.
Elhangzik egy, az iszlám térhódítás veszélyére vonatkozó kérdés. A püspök nagyon határozottan válaszol. Jézus azt mondta: „Ne féljetek!” A nyilvánosságban manipulálnak, félelmet keltenek, ideológiákat próbálnak szakrális szintre emelni. A világon ma hetvenmillió ember van úton, akik elvesztették a hazájukat. Az irgalmasság egyik testi cselekedete az idegenek befogadása. Ehhez kell tartanunk magunkat, és például a hajléktalansorba került fele­ba­rátainkkal kapcsolatban is fontos lenne tudatosítanunk, hogy ugyanolyan emberek, mint bármelyikünk.

•

A fórum után sikerül néhány percre elcsípnem a hétvége két legelfoglaltabb emberét: Kiss Klaudiát és Timár Jánost, a vezetőket. Klaudia a nagyobb testvérei után szinte belenőtt az Antióchiába. A barátok nagy szerepet játszottak abban, hogy maradt; más közösségekben tapasztalatai szerint nem születnek ennyire erős barátságok. Fontos a nyugalom is: hogy az Antióchia kiragad a hétköznapokból. A vigasztaló, bátorító szavak, amiket itt lehet kapni, az őszinteség légköre: számára ezek jelentik a legtöbbet, mondja János.
Más ember lennék, ha nem kerülök az Antióchiába: bizonyára lázadó indulatok feszülnének bennem, és nem volna ennyire intenzív az istenkapcsolatom. Itt egymással beszélgetünk Istenről, a kereszténységről, és nem csak papoktól hallunk róluk. Ez is nagyon fontos, teszi hozzá Klaudia.

•

A közeli Jézus Szíve-templom megtelik a püspöki misére. A prédikáció témája az evangelizálás. Sötétségtől szenved a világ, és mi nem segítünk rajta. Másokért, a világért kell élnünk. Hogy hányan hallják meg az örömhírt, tőlünk is függ, hangsúlyozza Varga László.

­

•

Kóré Peti mint született szervező népszerű tag lett a feleségével, Horváth Anitával 2011-ben, amikor Memééknek rengeteg egyéb közösségi munkájuk mellett már sok volt az Antióchia. A 24. hétvégét már ők koordinálták, a 23.-on pedig úgy vettek részt, hogy mindent alaposan megfigyeltek, készültek a nagy fel­adatra. A teljes önállóság még­is emberpróbáló, sőt kissé félelmetes volt.
Anita már a gimnáziumtól fogva közösséget keresett, és az Antióchiában találta meg az ideálisat, amiben Petinek is szerepe volt. A világ, amiben élünk, sok veszélyt rejt, aggodalomra okot adó folyamatok játszódnak le benne – az Antióchia védelmet jelent. Anita soha sehol nem tapasztalt ekkora nyitottságot: az Antióchiában a bizalom légköre jellemző. Egymást és a rászorultakat is segítő közösség ez, amely minden évben részt vesz a Máltai Szeretetszolgálat sparos segélyakciójában.

•

Öreg este van már, amikor hazaindulunk. Pontosabban csak indulnánk, mert kollégám, Lambi – aki az autót vezeti – sehol sem találja a szemüvegét. Tűvé tesz érte mindent, aztán arra jut, hogy a templomban maradhatott. Már éppen elkérnénk a templomkulcsot, amikor Gál Gábor jön szembe. Lambi elpanaszolja neki az esetet (így nem tudunk hazamenni), mire Gábor, mint egy unatkozó illuzionista, a legtermészetesebb hangon közli: „Megtaláltam, és az öltözőbe tettem.”
Hát ilyen a nagykanizsai Antióchia.