Fotó: Vatican News
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A mai kihallgatás is úgy zajlik, mint a múlt heti. Sok beteg a VI. Pál teremben van, hogy óvjuk őket a hőségtől, és mert ott nekik kényelmesebb. De követik a kihallgatást az óriáskivetítőn, és mi is együtt vagyunk velük. Vagyis nincs két kihallgatás, hanem csak egy. Üdvözöljük a VI. Pál teremben lévő betegeket! [Tapsolnak.] Ma is a parancsolatokról lesz szó, de amint már mondtuk, ezek nem annyira parancsok, hanem Isten szavai, amelyeket azért intéz népéhez, hogy az helyesen éljen: szerető atyai szavak! A tíz szó így kezdődik: „Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaságból” (Kiv 20,2). Ez a kezdés a rá következő voltaképpeni törvényektől idegennek tűnhet, de nem az!
Miért teszi Isten ezt az ünnepélyes kijelentést önmagáról és szabadításáról? Mert a nép csak akkor ér a Sínai-hegyhez, miután átvonult a Vörös-tengeren: Izrael Istene először megment, és utána kér bizalmat. Vagyis a tízparancsolat Isten bőkezűségével kezdődik. Isten sosem kér, ha előbb nem adott. Sosem! Először megment, először ad, aztán kér. Ilyen a mi Atyánk, a mi jóságos Istenünk!
Így megértjük az első kijelentés fontosságát: „Én vagyok az Úr, a te Istened.” Van egy birtokos, fenn áll egy kapcsolat, az egymáshoz tartozás. Isten nem idegen: a te Istened. Ez megvilágítja az egész tízparancsolatot, és feltárja a keresztény cselekvés titkát is, mert az nem más, mint Jézusnak a magatartása, aki azt mondja: „Amint engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket” (Jn 15,9). Krisztust szereti az Atya, és ő azzal a szeretettel szeret minket. Nem önmagából, hanem az Atyából indul ki. Tetteink gyakran azért vallanak kudarcot, mert önmagunkból, és nem a hálából indulunk ki. Na és aki önmagából indul ki, hová érkezik? Önmagához! Képtelen utat megtenni, rögtön önmagához tér vissza. Erről az önös, önző magatartásról szoktuk viccelődve azt mondani: „Az az ember csak az »én, engem, énvelem, énnekem« szavakat ismeri!” Önmagából indul ki, és önmagához tér vissza.
A keresztény élet mindenekelőtt hálás válasz egy bőkezű Atyának. Azok a keresztények, akik csak „kötelességeket” teljesítenek, arról árulkodnak, hogy nincs személyes tapasztalatuk Istenről, aki a „miénk”. Meg kell tennem ezt és ezt és ezt… Csak kötelességek! Hiányzik neked valami! Mi az alapja ennek a kötelességnek? Ennek a kötelességnek az alapja az Atyaisten szeretete, aki először ad, aztán parancsol. Ha a törvényt elébe helyezzük a kapcsolatnak, az nem segíti a hitéletet. Hogyan ébredhetne fel a vágy egy fiatalban arra, hogy keresztény legyen, ha mi kötelességekből, feladatokból, következetességből, és nem a szabadításból indulunk ki? Pedig a keresztény lét a szabaddá válás útja! A parancsolatok megszabadítanak téged az önzéstől, megszabadítanak, mert ott van Isten szeretete, mely segít előrehaladnod. A keresztény nevelés nem az akaraterőn alapszik, hanem a megmentés befogadásán, azon, hogy hagyjuk magunkat szeretni: először a Vörös-tenger, utána a Sínai-hegy. Először a megmentés: Isten megmenti népét a Vörös-tengernél, aztán a Sínainál megmondja neki, mit kell tennie. De ez a nép tudja, hogy ezeket a dolgokat azért teszi, mert egy Atya, aki szereti, aki megmentette.
A hála a Szentlélek által meglátogatott szív jellemző tulajdonsága. Hogy engedelmeskedni tudjunk Istennek, ahhoz mindenekelőtt emlékezni kell jótéteményeire. Azt mondja Szent Vazul: „Aki nem engedi a feledés homályába hullni az ilyen jótéteményeket, a jó erény és minden igazságos cselekedet felé irányul.” Hova visz minket mindez? Az emlékezés gyakorlásához: Mennyi jó dolgot tett Isten valamennyiünkért! Mennyire bőkezű hozzánk a mi mennyei Atyánk! Szeretnék javasolni nektek egy kis gyakorlatot, mindenki csendben, szíve mélyén válaszoljon: Mennyi jót tett értem az Úr? Ez a kérdés. Mindenki csendben válaszoljon! Mennyi jót tett értem az Úr? Ez Isten szabadítása! Isten sok jót tesz értünk, és megszabadít minket!
Mindenesetre érezheti azt valaki, hogy még nem szerzett igazi tapasztalatot Isten szabadításáról. Előfordulhat. Lehet, hogy valaki magába néz, és csak kötelességérzetet, szolgai és nem gyermeki lelkületet talál magában. Mit lehet tenni ebben az esetben? Nézzük meg, mit tett a választott nép! A Kivonulás könyve azt mondja: „Izrael fiai pedig szolgaságban nyögtek, segítségért kiáltoztak, és fohászuk felhatolt Istenhez nyomorúságukból. Isten meghallotta panaszukat, és Isten megemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségről. Isten letekintett Izrael fiainak állapotára, és Istennek gondja volt rájuk” (Kiv 2,23–25). Istennek gondja van rám!
Istennek a tízparancsolat elején szereplő szabadító tevékenysége a válasz erre a panaszra. Mi nem tudjuk magunkat megszabadítani, de tudunk segítségért kiáltani: „Uram, ments meg, Uram, mutasd meg az utat, Uram, simogass meg, Uram, adj egy kis örömet!” Ez segélykiáltás. Ez a mi teendőnk: kérni a megszabadulást az önzésből, a bűnből, a rabságból. Fontos ez a kiáltás, ez az ima, annak tudatosítása, hogy még minek a rabságában élünk, mi szorul még felszabadításra bennünk. Sok minden van még a lelkünkben, amiből fel kellene szabadulnunk: „Ments meg, segíts meg, szabadíts meg!” Ez szép ima az Úrhoz. Isten várja kiáltásunkat, mert ő el tudja és el akarja szakítani rabságunk láncait. Isten nem azért hívott életre minket, hogy elnyomatásban éljünk, hanem hogy szabadok legyünk, hálásan éljünk, örömmel engedelmeskedve annak, aki annyi mindent adott nekünk, végtelenül többet, mint amennyit valaha is adhatnánk neki. Szép ez! Mindig áldott legyen Isten mindazért, amit tett, tesz és tenni fog bennünk!
Fordította: Tőzsér Endre SP
