Ezt éreztem, amikor április 13-án körbejártam a ligetben. A lombosodás is késett, a hatalmas nyárfák és platánok még gyakorlatilag kopaszon álltak, csak rügyeket és levélkezdeményeket lehetett látni. Egyedül a juhar bontott leveleket, de azok is puhán, petyhüdten ültek az ágakon, még néhány napra szükségük volt ahhoz, hogy teljesen kifejlődjenek, s igazi, fényesen csillogó, kemény juharlevelekké váljanak.
A Planetárium mögött örvös galamb keresgélt a talajon fészekanyag után. Felvett egy kis ágacskát, kicsit forgatta a csőrében, aztán leejtette és egy másikkal próbálkozott. Az sem tetszett neki, csak a harmadikkal repült el a teniszpályák irányába. Az örvös galambok fészke vékony ágakból összetákolt silány alkotmány. Ilyenkor tavasszal elsősorban a tűlevelűeken építenek, ahol jól elrejthetik a fészket, és reményük lehet arra, hogy a szarkák vagy a dolmányos varjak nem veszik észre a benne fehérlő két tojást.
A korábbi években így április közepe táján már hangos volt a liget a fülemülék csattogásától. De amióta a kertészet, ki tudja, miért, kiirtotta a bokrokat, ezek a gyönyörűen csattogó madarak nem tértek vissza többé. Az elmúlt évben egyet még hallottam, de most, hiába jártam körbe háromszor is a ligetet, egyetlen fülemüle sem szólalt meg. Csak reménykedni tudok, hogy legközelebb legalább egyet sikerül meghallanom.
A gyepet sűrűn kaszálják, a mindenfelé sárgálló pitypangok valószínűleg ezért rövid szárúak, szinte a földön ülnek a fehéren virító kis százszorszépek között. Az utak mentén mindenütt ott az árvacsalán, a bogláros szellőrózsák viszont még csak most kezdenek nyílni, csupán egy helyen láttam sárga virágaikat. Erdei pinty kezdett csattogni, neki nem kellenek bokrok a fészkeléshez, ahogyan annak a zöld küllőnek sem, amelyik előttem szállt fel a fűből, és harsány „klü-klü-klü” kiáltással repült tovább. Korábban mindig énekeltek a vörösbegyek és a csilpcsalpfüzikék, most egyet sem hallottam, nekik a bokrosok kellettek volna. Lepkék viszont most is repültek, egy áttelelt nappali pávaszem előttem sütkérezett az úton. Széttárta pávaszemekkel ékes szárnyait, úgy élvezte a napsugarakat.
A romépület körül meghagyták a bokrokat, talán azért, hogy megvédjék a kíváncsi pillantásoktól e tudomásom szerint műemléki védelem alatt álló, de egyre pusztuló épületet. Már messziről hallottam, hogy ott egy barátka énekel. Egyike a legjobb európai énekeseknek, leültem egy közeli padra, és vagy fél órán át hallgattam. A fekete sapkás hímek éneke két részből áll. Kezdik egy utánzásokat is tartalmazó csicsergéssel, ezt mi, madarászok bokoréneknek hívjuk, s ezt követi a messzire elhallatszó csengő befejezés. Kétszeresen is örültem ennek a madárnak. Egyrészt mert nagyon szeretem az énekét, másrészt mert egy kicsit feledtette az elnémított fülemüléket.
