„Te vagy, Uram, reménységem ifjúkorom óta, Uram, benned bízom… Ne vess el engem öregségem idején, ha erőm hanyatlik, ne hagyj el engem!” – olvasható a június 11-én bemutatott vasmiséje emlékére közreadott szentképen. Ez a Zsoltárok könyvéből választott idézet gimnazistaként szíven ütötte. „Mi lesz velem, ha megöregszem? Hű tudok-e maradni az isteni híváshoz?” – ez a kérdés foglalkoztatta az elköteleződés küszöbén álló ifjút.
Miképpen mutatkozott meg nyolcvannyolc éven át a krisztusi küldetésre szóló hívás gyermekkorától napjainkig?
Attila atya hatvanöt évi lelkipásztorkodásért mondhat hálát azok közösségében, akikhez naponta küldi a szolgálat. „Amilyen szegényesen kezdtem földi napjaimat, olyan gazdagsággal teljes papi élet van mögöttem. Csak annyit tudok mondani: Köszönöm.” Vasmiséje hálaadás mindazért, amit „Isten adott, elvett és pótolt” – fogalmaz.
„Édesanyámnak hét éven át hódolt apám, mire megnyerte. Házasságot kötöttek, és hamarosan gyermeket vártak. Ez voltam én. Édesanyám már áldott állapotban volt, amikor jelentkeztek nála a vesebetegség tünetei. Az orvos mielőbbi műtétet javasolt neki, és választania kellett az én életem és a magáé között. Mellettem döntött. Így jöttem világra 1929. február 28-án. Édesanyám akkor rövid pihenőt kapott, majd március 20-án megműtötték. Háromhetesen veszítettem el. Huszonhárom éves volt akkor.”
A kisfiút anyai nagyszülei vették a pártfogásukba, és egy csecsemőotthonban helyezték el, hogy megkapja azt a táplálást, amire koraszülöttként szüksége volt. Két és fél évesen kerülhetett a nagyszülei otthonába. Azzal a szeretettel gondozták, amellyel annak idején a lányukat is nevelték, a kisfiú mégis úgy érezte, lányuk halálának okozójaként tekintenek rá. Megfogalmazódott benne a kétség: vajon az édesanyja kívánta-e a megszületését? Már harmincéves volt, amikor aradi nagybátyja egyszer átadta neki azt a néhány sort, amelyet édesanyja írt, s amelyben örvendező hangon mondja el, milyen fontos számára a kisfia élete.
Attila atyát hétéves koráig nevelték a nagyszülei. „Közösségükben otthonra találtam. Nem hiányzott semmi.” Ezekben az években az édesapjával alig volt kapcsolata. Az ügyes kezű ötvös a felesége halála után felszámolt mindent, és elment Párizsba „búfelejteni”. Attila atya életének újabb megrázó fordulata akkor következett be, amikor apja új házasságot kötött, amelybe nem fogadták be, és a nagyszüleitől is elvették. Árvaházba került. „Nagy fájdalommal járt az elszakadás anyámként és apámként szeretett nagyszüleimtől. Éjszakákat sírtam végig” – emlékszik vissza.
A fővárosi fenntartású bicskei Horthy Miklósné Gyermekotthonban keresztes nővérek nevelték és tanították.
A kisfiú egyszerre tapasztalta meg ennek előnyeit és árnyoldalait. „Apácai nevelésük nem arra késztette őket, hogy gyengédek legyenek, hogy anyaként álljanak az árvák mellett. Szigorral, olykor dickensi módon próbáltak minket a jó úton tartani. Ha korábban nem éltem volna szerető családi közösségben, ma nem lenne mosoly az arcomon.” Ám Attila atya a rengeteg fájdalom és keserűség ellenére is csodálatos élményekről számol be. „Jézus emberszeretete ott is megragadható volt, hiszen 1938-ban ott lettem elsőáldozó, és a kis árvák is részt vehettek a Budapesten megrendezett 34. Eucharisztikus Világkongresszuson, amely meghatározó és egész életre szóló élményt jelentett számomra.”
Bicskéről két év után egy pesti árvaházba került, ahonnan több társával együtt a Kölcsey Ferenc Gimnáziumba járt. „Hittanárunk egy regnumi atya volt, aki a Szentírás szeretetét oltotta belénk, és lelkivilágunkat azzal is gazdagította, hogy a hittanórák végén Koszterszitz József, azaz Koszter atya Lurkó című ifjúsági regényéből olvasott fel nekünk.”
A háborút követően 1945-től az árvaház lehetőséget adott a fiúknak arra, hogy külső közösségekhez is csatlakozhassanak. Attila atya a Regnum Marianumot választotta, és mindmáig vallja, rengeteget köszönhet az ott kapott nevelésnek. „Az atyák szeretete indított arra, hogy amiben ifjúként örömet találtam, azt vállaljam fel hivatásként is.” Így a fiatalember az érettségit követően, 1947-ben jelentkezett az esztergomi szemináriumba. 1952. junius 7-én szentelte pappá az esztergomi főszékesegyházban Hamvas Endre apostoli adminisztrátor. A tizenegy felszentelt pap közül Kapás László atyával ma már csak ketten élnek. Az első szentmiséjét a budapesti Kassai téri Szentlélek-templomban mutatta be június 8-án, Szentháromság vasárnapján. A másodikat pedig – a nagyszülei iránti tiszteletből – ugyanezen nap délutánján, a lakhelyükhöz közeli óbuda-újlaki Sarlós Boldogasszony- plébániatemplomban.
Egymást követték az állomáshelyek: Esztergom, Tokodaltáró, 1953-ban Ásványráró, 1955-ben Kemence, 1956-ban Tokod, majd 1957 és 1970 között Esztergom-Víziváros. Ekkor kezdett dolgozni a Keresztény Múzeumban. „Átsírtam egy éjszakát, mert én nem képekkel és szobrokkal akartam foglalkozni, mégis tizenhárom éven át otthonom volt a múzeum.” Feladata elkötelezettséggé vált. Attila atya művészettörténész diplomát szerzett az ELTE bölcsészkarán, majd doktorált is. A Keresztény Múzeumban sokrétű munkát végzett. Miközben korszerűsítették az intézmény infrastruktúráját, elvégezték a belső terek modernizációját, folyamatosan végezték a napi szakmai munkát. Emellett az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ vezetőjeként felügyeletet gyakorolt az egyházi muzeális gyűjtemények, könyvtárak és levéltárak felett. Ankétokat és továbbképzéseket, kül- és belföldi kiállításokat szervezett, s a Pázmány Péter Katolikus Egyetem levelező tagozatán művészettörténetet tanított.
A lelkében a Regnumhoz kötődő pap a mai napig is közel érzi magát a fiatalokhoz. Már Esztergomban is hittanórákat tartott a vízivárosi plébánián, és gyakran vezetett diákcsoportokat a múzeumban. „A képek és a műtárgyak segítségével bibliai történeteket, szentek életrajzát tudtam közel vinni a fiatalokhoz, s ez nagy hatással volt rájuk. Ennek sokan nem örültek akkoriban, ezért ki is néztek Esztergomból.”
Szent István városából 1970-ben Budapestre került, s azóta a Szent István-bazilikában szolgál. Lelkipásztori teendői mellett jelentős szerepet vállalt a bazilika felújításában, a Szent Jobb kultuszhelyének kialakításában, a magyar szenteket ábrázoló üvegablakok létrejöttében. Farkas Attila rendezte a kincstár első kiállítását. Neki köszönhető a bazilika körüli térszerkezet megújulása, Budapest egyik legszebb terének „kis magyar Vatikánná” alakítása a díszkutak felállításával és a neokozmata díszburkolat kialakításával.
Attila atya már a hatvanas évek derekán bekapcsolódott a II. vatikáni zsinat liturgikus reformjának hazai és főegyházmegyei megvalósításába. A hívek felé fordított oltárok, az anyanyelven szóló liturgia azt fejezte ki, hogy a szentmise közösségünk megélése Istennel és egymással, és a hívek hódolatának kifejezése Jézus által a Mennyei Atya felé.
Farkas Attila lelkipásztori és művészettörténészi hivatásához kapcsolódó tevékenysége különböző zarándokutak vezetése is. Elsősorban a Szentföldre, Rómába, valamint Lourdes-ba, Fatimába és a magyar szentek nyomdokait követő zarándokhelyekre vitte el híveit és hittanosait.
Vasmiséjén így fogalmazott: „Teljes élet ez, tele csodákkal. Hálát adok az Úrnak, mert különleges sorsot adott nekem.”
