A diadalmas jeruzsálemi nap diadalmas pálmáinak árnyékában kevesebb figyelmet kap a sokkal kevésbé pompás, inkább a háttérben maradó, kék virágú kis növény: az izsóp. Amelyet már az ókorban nagyon sokféle gyógyászati célra használtak, amelyet a mai herbalisták is nagyra becsülnek, s amely Jézus élete utolsó perceiben egyértelműen az irgalom növényének bizonyult. Mert azok a kevesek, akik meghallották halk, panaszos segélykérését: „Szomjúhozom!” (Jn 19,28), bár nem vízzel, de ecettel próbálták enyhíteni szenvedéseit. Ahogyan az előbbi igehely közvetlen folytatásában olvashatjuk: „Vala pedig ott egy ecettel teli edény. Azok azért szivacsot töltvén meg ecettel és izsópra tévén azt, oda vivék az ő szájához” (Jn 19,28). Ezt követően Jézus ajkát már csak egyetlen szó hagyja el, amely valójában nem búcsúszó, nem elköszönés az emberek világától, hanem a megváltás beteljesedett küldetésének szava. Jól érzékelhető ez ugyanezen igehely Luther Biblia-béli német kulcsszavában, a „vollbracht”-ban. A mi Károlyi Gáspárunk fordításában ez így hangzik: „Mikor azért elvette Jézus az ecetet, mondta: Elvégeztetett! És lehajtván fejét, kibocsájtá lelkét” (Jn 19,30).
Ezeket a drámai pillanatokat nagyon sok művészeti alkotás megörökítette, az irodalom, a zene és a festészet nyelvén. De többnyire nem úgy, hogy a – látszólagos – mellékszereplőre, az izsópra, az irgalom növényére is vetődjön egy kis megérdemelt fény. Ezen szerettem volna változtatni akkor, amikor Nagypéntek című versemben e Jézusnak nyújtott gallyacska suttogását próbáltam rekonstruálni, mint földi világunknak azt az aprócska elemét, amely (a versben voltaképpen: „aki”) nem puszta eszköz volt nagypénteken, hanem a Megváltó igazi sorsosa, érzékeny részese szenvedéseinek.
