E tilalom megszegése a legsúlyosabb büntetéssel, az elítéltetéssel jár: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek, mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek” (Mt 7,1-2). „Menthetetlen (anapologetosz = semmit sem lehet a védelmére felhozni) vagy, ó, ember, bárki vagy is, aki ítélsz, mert amikor más felett ítélkezel, önmagadat ítéled el” (Róm 2,1). „Ne panaszkodjatok (sztenadzó = görcsösen nyög, sóhajtozik) testvéreim egymás ellen, hogy el ne ítéltessetek! Íme, a Bíró az ajtó előtt áll” (Jak 5,9). Miért ez a kivételt nem ismerő tiltás? Miért vitatja el ez a tilalom az embertől az ítélés, a megítélés képességét? Jézus keresztje miatt. Ott az ember bemutatta, hogy mit tud, bemutatta ítélethozó bölcsességét: „Elítéltétek, megöltétek az igazat” (Jak 5,6). E Jézus-ítéletben benne rejlik a világtörténelem minden – szívben meghozott – ítélkezése, és fordítva is igaz: az emberi gonoszság minden ítélete egyben ítélet Jézus ellen, golgotai ítélet: „itt térdepelek a Golgotán” – mondta II. János Pál pápa Auschwitzban. János evangéliumában az ötödik fejezettől egyre gyakrabban hallunk arról, hogy Jézus már elítéltetett, a nép vezetői maguk között már meghozták a halálos ítéletet, csak az a kérdés, hogyan hajtsák végre. Ide, ebbe a légkörbe, a legmegfelelőbb helyre került a házasságtörő asszony kálváriájának a története. A hetedik fejezetben arról olvasunk, hogy Jézust meg akarják ölni (19), el akarják fogni (30), a főpapok és a farizeusok szolgákat küldenek, hogy letartóztassák őt, ami kudarcba fullad, mert a szolgákat lefegyverzi tanításának szépsége és ereje: „soha ember így még nem beszélt” (46), sőt, már a tanácsban is van egy főember, Nikodémus, aki a védelmére kel (50). Sürgőssé vált, hogy tegyenek valamit. Kapóra jött, hogy elfogtak egy asszonyt, aki a sátoros ünnepen más sátorában találta magát, mint ahol helye lett volna. A házasságtörésen ért szerencsétlen jó lesz kelepcének, csapdának. Így válik az asszony Jézus elítélésének áldozatává, s így kerül Jézus közvetlen közelébe. Az írástudók és farizeusok vezették Jézus elébe. Soha magától nem került volna ilyen közel Jézushoz, s most ott áll, ahol Jézus van: középen. Ki írja, ki irányítja ezt a történetet, véletleneink történetét? Míg az elítélők nem viselik Jézus elevenükre tapintó szavait, lelkükbe világító tekintetét, és pumaléptekkel, hátraaraszolva, az „ezt még megkeserülöd” dühétől remegve eltűnnek; addig az asszony, az irgalmat esdő, marad. A történet ismeretlen szerzője fontosnak tartja kiemelni: az elítélők távolodnak, eltűnnek Jézustól, az irgalomra szoruló közel kerül hozzá: „Egyedül ő meg az asszony maradt ott középen.” „A bűnösökkel valójában nem a jók állnak szemben, a jók valójában nincsenek – csak Isten jó: a Jóság van. A hozzá közelítő – noha önmagában bűnös, már részesedik jóságában” – olvasom Szedő Dénes atya halála előtt írt naplóbejegyzésében. Miért az ítélkezés tilalma? Irgalomból. Mert az ítélkezők eltávolodnak, kívül rekednek. Jézus nem vállal közösséget az elítélőkkel, így nem is részesednek jóságából. Az ítélkező eminensek utolsókká lesznek. Az utolsók, akik kezükben szorongatják kegyelmi kérvényüket magukért és övéikért, közel kerülnek Jézushoz, aki mint maga is elítélt, minden elítéltnek társa, bajtársa kíván lenni. Ha ezt elfogadják, részesednek jóságából és elsők lesznek: „Még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43). „Az irgalmasság diadalmaskodik az ítéleten” (Jak 2,13).
