Fotó: Kissimon István
A hely egy nagy pincehelyiségben üzemel, ahová akadálymentesített lépcsőkön visz le utunk. Odalent igazán barátságos légkör fogad bennünket. A rusztikus téglafal és a ma oly divatos eklektikus stílusban berendezett tér csalogató és marasztaló. Itt egy kuckó, ott egy kanapé, a polcon könyvek. Egyetemista korú fiatalok beszélgetnek az egyik asztalnál, harmincas nők egy igazán csajos sarokban kortyolgatják a kávéjukat. Mögöttünk egy fiatal férfi és egy idősebb nő. A nő mellett egy kutya őrzi gazdáját. Rendelünk, és hamarosan csatlakozik hozzánk Csorba Nóra, a Nem Adjuk Fel Szociális Szövetkezet munkatársa. A talpraesett és mosolygós fiatal lány egyébként hét évig dolgozott önkéntesként a Nem Adom Fel Alapítványnál, 2014-ben az év önkéntesének választották. Jelenleg a kávézó szíve-lelke, motorja. A nyitás óta nem sokat aludt, de így is nagy lelkesedéssel mesél nekünk.
– A szükség hívta életre ezt a helyet – mondja Nóra –, hiszen az alapítványunk nem rendelkezett olyan térrel, ahol könnyen összejöhettünk volna, akárcsak egy megbeszélésre is. Számunkra nagyon fontos, hogy akadálymentes, kutyabarát, sérültbarát legyen egy hely. Általában különböző civil szervezetek fogadtak be minket, de egy idő után már kínosnak éreztük a folytonos vendégeskedést. Az alapítvány végül kezébe vette az ügyet, és rátalált erre a pincehelyiségre. A Nem Adom Fel Alapítványé az ingatlan, az irodák is itt kaptak helyet. A sokak által ismert Nem adom fel! zenekarnak is lett így állandó fellépőhelye. De ami most a legfontosabb, az mégiscsak a kávézó – mutat körbe elégedetten Nóra, és a büszkeségre minden oka meg is van. Hiszen olyan emberek szolgálnak itt fel, akiknek amúgy roppant nehéz lenne elhelyezkedniük, a vendéglátásban pedig szinte egyáltalán nem lenne esélyük.
Megérkezik a kávénk is. Igazán profi kiszolgálásban van részünk. Értő kezek habból kis szívet varázsoltak a fekete nedű tetejére. Nem leplezett csodálkozással veszem a kezembe a csészét, beszélgetőtársamtól pedig további kulisszatitkokat tudok meg. Igazi együttműködés gyümölcse ez a kávézó – folytatódik a történet. – Sok szakmai segítséget is kaptunk. A Costa Café Hungary egyik baristája, Unyi Bálint tanította be a dolgozókat, de mentorált bennünket is, elmondta, hogy mire figyeljünk oda, melyek a legfontosabb szabályok egy kávéház működtetésében. Csodálatos érzés volt, hogy egy olyan világban, amelyben erős a konkurenciaharc, mi gyakorlatilag szakmai tanácsokat kaptunk egy virágzó üzlettől. Az önkormányzatnak is sokat köszönhetünk, és az UniCredit Banknak, valamint az uniós pályázatnak, amelyen nyertünk. De nem hagyhatom ki a sorból a házat sem, amelynek a pincéjében otthonra leltünk, a lakóközösséget, amelynek immár mi is a részévé lettünk. Szekszárdon működik egy, a miénkhez hasonló hely (az Ízlelő – szerk). Velük is cseréltünk tapasztalatot, meg is látogattak bennünket. Ők éttermet működtetnek. Mi márciustól leszünk jogosultak arra, hogy meleg ételt és szeszes italt is felszolgáljunk. Addig szendvicsek, sütemények, kávék, üdítők várják a vendégeket.
S hogy a legfontosabbról is beszéljünk, vagyis a sérült dolgozókról, Nóra így mesél: – Felszolgáló, pultos és konyhai kisegítő pozícióban hirdettünk állást a sérültek számára. Lakóotthonoknak, civil szervezeteknek küldtük ki a tájékoztatást. A jelentkezőknek három rostán kellett átesniük, mire felvételt nyertek, és három hónapos betanulói időszak előzte meg a munkába állásukat. Huszonnégyen – természetesen mentorok felügyelete alatt – tevékenykednek a kávéházban. Négy órát dolgoznak naponta, és nagyon élvezik. Megesik, hogy úgy kell hazaküldeni őket, mert a munkaidő lejárta után is szívesen maradnának még. Van közöttük hallássérült, látássérült, mozgássérült és autista. A Nem adom fel nevű muffin például az egyik látássérült dolgozó, Zsuzsi receptje alapján készül. Ez egy gluténmentes, laktózmentes, szénhidrátcsökkentett sütemény, és igazán finom. Zsuzsi ezzel a muffinnal érkezett a felvételire, és tulajdonképpen „megvett” bennünket – mondja nevetve Nóra, és kérnünk sem kell, hoz is belőle.
A süteményt majszolva nézünk szét. Nagy a nyüzsgés. A kávéház egy hete nyílt meg, de olyan érzésünk van, mintha egyesek már száz éve törzsvendégként ülnének itt. Egy teljesen átlagos, akár „trendinek” is nevezhető budapesti hely képét mutatja. S ez benne a jó. Hiszen nem az úgynevezett másságon van itt a hangsúly, hanem éppen ellenkezőleg, az „azonosságon”, amely minden embert – legyen az sérült vagy úgymond egészséges –, összeköt.
Búcsúképpen készítünk néhány fényképet is. Szóba elegyedem Robival, egy kedves arcú, ügyesen mozgó értelmi sérült fiúval. Megkérdezem tőle, hogy mi a legjobb a felszolgálói munkában. Mire ő széles mosollyal csak annyit mond: Hát a felszolgálás! Érzem, ezek után minden további kérdésem csak suta faggatózás lenne. Derülve távozunk, de nem rajta mosolygunk. Hanem azon, hogy a boldogság valójában ennyire egyszerű…
