Mielőtt gyerekekről gondolkodnánk, először nekünk, felnőtteknek kell tisztáznunk magunkban: miért olvassuk a Bibliát? Mi közünk van a kétezer évvel ezelőtti történetekhez? Az e kérdésekre adott válaszunk határozza meg azt, hogy miként mutatjuk majd be gyermekeinknek a Szentírást. Hiszen a szülő az egész életével modell a gyermek számára, s így van ez a vallási élet terén is.
A keresztények azért olvassák a Bibliát, mert az olyan férfiakról és nőkről szól, akik megtapasztalták Isten jelenlétét és üzenetét, s válaszoltak is rá. Miközben a Szentírást olvassuk, mi is megtapasztalhatjuk Isten jelenlétét, és válaszolnunk kell a kezdeményezésére. Gyermekeinknél is pontosan ugyanezt szeretnénk elérni: nekik is fel kell fedezniük Isten kezdeményező és teremtőerejét a Biblián keresztül. A fő kérdés pedig az, hogy miként valósítható meg ez a cél.
A legfontosabb, hogy bármiről is olvasunk a gyerekeknek, azt mindig kössük össze a saját életünkkel, a kicsik ugyanis csak így tudják „lefordítani” az evangéliumot a saját nyelvükre. A játék, a ráhangolódás, az átélést segítő feladatok mind-mind jó eszközök arra, hogy már a legkisebbek se pusztán hallgatói legyenek a Szentírásnak, hanem „megélői”. Gyakran előfordul a kicsik körében, hogy úgy tekintenek Jézusra, mint valamiféle varázslóra. Fontos tisztázni, hogy Jézus nem varázslóként, hanem isteni hatalmával tett csodákat.
Noé bárkájába sem párosával sétáltak be a színes állatok, mint ahogyan ez a gyerekeknek szóló kiadványokban nemegyszer látható. Hogyan adhatók át a legkisebbeknek az Ószövetség történetei? Az Ószövetségben csábítóak az izgalmas, színes elbeszélések, de a lényeg itt is az, hogy mi marad meg végül a gyerekek emlékezetében: a színes állatok vagy az isteni kegyelem példája?
Sámson és Delila történetéből például nem az a lényeges, hogy Sámson hajszálaiban erő volt, hanem hogy mit jelentett ez az adottság. Elengedhetetlen megértetni a gyerekekkel, hogy Sámson nazír volt (Istennek szentelt személy), és hosszú haja ennek jele volt. Valójában tehát nem a hajában, hanem istenkapcsolatában rejlett az ereje, s ezt a kapcsolatot árulta el. Ennek következményeként vesztette el különleges képességét.
A teremtéstörténetben sem a hatszor huszonnégy órára vagy a természettudományos megközelítésre kell helyezni a hangsúlyt, hanem arra, hogy minden létező dolog Isten ajándéka.
Az Újszövetség jól szemlélteti az adott kor egyes szereplőit: a vámost, a leprást vagy a pásztort. Aki vámos volt, az együttműködött a megszálló rómaiakkal, mások kiszipolyozásából gazdagodott meg, hazaárulónak, tisztátalannak tekintették, mindezekért pedig kiközösítették. Jézus egy ilyen emberben látta meg majdani tanítványát. A történet feldolgozása során beszélhetünk a kiközösítésről, amely a gyerekek életében is jelen van.
Az adott korban a leprásokat egészségügyi és vallási okokból nem érintették meg. Jézus ezzel szemben érintéssel gyógyítja a leprást, közösséget vállal vele. A betegség azonban nem terjed át rá, hanem teremtőereje megtisztítja a beteget.
Szemléletesen mutathatjuk be a gyerekeknek a pásztorok életét is. Az elkóborolt bárányra farkasok lestek és szakadékok vártak. Ezért a pásztornak közel kellett maradnia juhaihoz, s ha egyik vagy másik állat mégis eltávolodott a nyájtól, egy kampós végű bottal terelte vissza a többi közé. A pásztorbotot érdemes lerajzoltatni a gyerekekkel, és esetleg el is játszhatjuk velük, hogyan lehet visszahúzni egymást, vagy milyen érzés a nyájtól elkóborolni, majd visszatérni.
S hogy miként kelthető fel a gyerek érdeklődése egy kétezer éves történet iránt? Fontos, hogy az egész személyiséget célozzuk meg, azaz ne csak az értelmet, hanem az érzelmeket és az akaratot is. Jó olyasmivel kezdeni egy-egy alkalmat, ami mindjárt érdeklődést válthat ki a gyerekből. Például amikor a kánai menyegzőről olvasunk, megkérdezhetjük, hogy ki volt már esküvőn, ki tudja, mi történik ott. A Biblia történeteire való ráhangolódás azért fontos, hogy a gyerekek ne csak fizikailag legyenek jelen az órán, hanem lelkileg is megérkezzenek. Sokféle módszerrel segíthetjük ezt, például előhívhatjuk a gyerekek már meglévő élményeit, és azokra az ismeretekre is támaszkodhatunk, amelyeket korábban szereztek az adott szakasszal kapcsolatban. Ezután – a kánai menyegző témájánál maradva – elmeséljük a történetet, és elmondjuk, hogy a Szűzanya észrevette, hogy fogytán a bor. Ezen a ponton érdemes megállni, hogy térben és időben is értelmezhető legyen a gyerekek számára a szöveg. Tisztázni kell, hogy a bor az öröm itala, amely ha elfogy, óriási szégyenben marad a család. Így válik világossá a gyerekek számára, hogy a Szűzanya miért fordul segítségért Jézushoz, majd miért mondja a szolgálóknak, hogy tegyék, amit Jézus mond nekik. Játékosan szemléltethetjük azt is, hogy mekkorák voltak azok a korsók, amelyekben a víz borrá lett: egy kisgyerek összekuporodva szépen belefért bármelyikbe. Meg is mutathatjuk, hogy a guggoló gyermeknél kétszer magasabb volt egy vizeskorsó. Ha végigvettük a történetet, érdemes tudatosítani a gyerekekben azt is, hogy ebben a történetben sem valamiféle ügyes bűvésztrükkel találkoztunk, hanem a végtelen öröm és bőség példájával.
A személyes átélés révén könnyebb a pontos megértés, a befogadás. A gyerekek a szereplők bőrébe bújhatnak – lehetnek menyasszony, vőlegény, valaki a násznép soraiból, Jézus, Mária vagy akár vizeskorsó –, és játék közben „észrevétlenül” átélhetik az evangéliumot. A játékhoz jelzésszerű jelmezeket is használhatunk (például kendőt, sálat, kis méretű táblát), ezek a kellékek is segítik a belehelyezkedést a szövegbe.
A teremtés történetét például az érzékszervek segítségül hívásával ismertettem egy alkalommal a gyerekekkel: zsákokban különféle textúrájú és halmazállapotú anyagokat helyeztem el, amelyeknek puszta tapintása révén szó szerint „kézzelfoghatóvá” váltak az egyes elemek. Amikor gyerekekkel foglalkozunk, érdemes minél több érzékszervet bevonni a tapasztalásba, hiszen a mindennapok világában is a látás, a tapintás, a szaglás, az ízlelés és a hallás adományára támaszkodva élnek.
A szóbeli magyarázatokon, játékon kívül bábozással is segíthetjük a gyerekeket a megértésben. Egy papírból vagy más anyagból készített bábcsalád jó szolgálatot tehet abban, hogy a gyerekek össze tudják kapcsolni a Biblia történeteit a saját életükkel. A kicsik szívesen azonosulnak bábokkal, figurákkal vagy akár állatokkal is, és a „bőrükbe bújva” könnyebben látják meg az összefüggéseket a hallott szöveg és a hétköznapok világa között. Ezzel is segíthetjük őket abban, hogy ne csupán hallgatói legyenek a bibliai történeteknek, hanem az átélés révén később az evangéliumot megélő felnőtt keresztényekké váljanak.