A Lumen fidei négy részre oszlik, bevezetővel és végkövetkeztetéssel. Ferenc pápa megmagyarázza, hogy XVI. Benedek a szeretetről és a reményről szóló enciklikái után majdnem befejezte a hitről szóló körlevelét is. Ferenc pápa ehhez további kiegészítéseket fűzött hozzá.
A bevezetés a dokumentum megírásának indítékait vázolja: a hit fényével megvilágítani az emberi létezést, segíteni az embereket, hogy meg tudják különböztetni a jót és a rosszat a modern korban, amikor a hittel ellentétes a keresés, és a hitet illúzióként élik meg. Az enciklika a hit évében jelenik meg, ötven évvel a „hitről szóló” II. vatikáni zsinat után, hogy új távlatokat nyisson a hit megvallásának és megerősítésének. „Aki hisz, az lát”, a hit fénye Isten ajándéka, amelyet táplálni és erősíteni kell.
Az első fejezet címe: „Hittünk a szeretetnek” (1Jn 4,16). A dokumentum hivatkozik Ábrahámra, aki meghallotta Isten hívását, és kilépett elszigetelt világából: hitt az isteni ígéretnek. A hívó Isten nem idegen, hanem atya, a jóság forrása, mindennek az eredete, és mindent ő tart fenn. Izrael történetében a hittel ellentétes a bálványimádás, amikor az ember sokféle vágyakozásának engedve nem várja az ígéret beteljesedését. Ezzel ellentétben a hit ráhagyatkozás a mindig megbocsátó Isten irgalmasságára. A hit Isten ingyenes ajándéka, amely alázatot követel és ráhagyatkozást, hogy meglássuk az Istennel és az emberekkel való találkozás fényes útját, az üdvösségtörténetet.
Az enciklika ezután megállapodik Jézusnál, aki közvetítő, megnyitja az utat a nálunk nagyobb igazság felé: Isten szeretetének megnyilatkozása, ami a hit alapja. Jézus halálának szemléletében megerősödik a hit, mert ő kinyilatkoztatja az ember iránti rendíthetetlen szeretetét. Amennyiben pedig feltámadt, Krisztus „megbízható tanú”, hitelre méltó, aki által Isten működik a történelemben, és meghatározza annak végső kimenetelét. De a Jézusban való hit döntő szempontja, hogy részesít az ő látásmódjában. A hit ugyanis nemcsak Jézusra tekint, hanem Jézus szempontjából néz, az ő szemével lát. Jézus megtestesülésének köszönhetően a hit nem választ el bennünket a valóságtól; amikor befogadjuk őt életünkbe, felfedezzük létezésünk mélyebb értelmét. A hitnek köszönhetően az ember üdvözül, és megnyílik a Szentlélek által közvetített szeretetnek, amely bensőleg átalakítja. A pápai enciklika hangsúlyozza, hogy „a hit nem magánügy”, nem valamiféle privát vélemény, hanem hallásból ered, és hirdetni kell.
A második fejezet címe: „Ha nem hisztek, nem értetek” (Iz 7,9). A pápa itt kimutatja a szoros kapcsolatot a hit és az igazság között. „A hit igazság nélkül nem üdvözít, hanem szép mese marad, boldogság utáni vágyakozásunk kivetítése” – hangsúlyozza Ferenc pápa. Napjainkban az igazság válságát éljük meg: a mai kultúra igyekszik elfogadni a technológia igazságát, az ember a tudománnyal méri magát: „igaz, mert működik”, vagy pedig az igazság csupán az egyes ember számára érvényes, nem szolgálja a közjót. Ma gyanakvóan tekintenek a „nagy igazságra”, amely egyszerre ad magyarázatot a személyes és a társadalmi életre, mert tévesen azonosítják a XX. század totalitarizmusainak „igazságával”. A mai világ – a relativizmus és a fanatizmus javára – elfelejti a mindenség eredetére, Istenre vonatkozó igazság keresését.
Az enciklika ezt követően hangsúlyozza a hit és a szeretet kapcsolatát, továbbá azt, hogy a hit és a hűség együtt jár. Ezután hosszú reflexió következik a hit és az ész párbeszédéről. A hit nem hajthatatlan és nem arrogáns. Ellenkezőleg: alázatossá tesz, mások tiszteletére vezet. A párbeszédet keresi különböző területeken: a tudománnyal, a vallásokkal, a nem hívőkkel, mindazokkal, akik őszinte szívvel keresik Istent. „Aki a jót gyakorolja, Istenhez közeledik” – hangoztatja Ferenc pápa. Végül kitér a teológiára, amelyet nem lehet hit nélkül művelni. A teológia részesedés abban az ismeretben, amelyet Isten önmagáról közöl, következésképpen a keresztények hitét kell szolgálnia. A tanítóhivatal nem korlátja a teológia szabadságának, hanem annak alkotórésze, mert biztosítja a kapcsolatot a forrással, Krisztus szavával.
A harmadik fejezet címe: „Azt adom át, amit kaptam” (1Kor 15,3). Ez a rész az evangelizálás fontosságára összpontosít. Fontos a kapcsolat a hit és az emlékezés között, mert Isten szeretete tart egységben minden időkben, és Jézus kortársaivá tesz bennünket. A hit közösségi aktus, „aki hisz, az soha sincs egyedül, mert az egyház közösségében hiszünk” – fogalmaz a dokumentum. A hit átadásának kiváltságos eszközei a szentségek. A pápa szól a keresztségről, az Eucharisztiáról, a szentmisében elhangzó hitvallásról és a miatyánkról, a parancsolatokról, az egyház egységét megvalósító hit egységéről. Aki kikezdi a hitet, a szeretetegység (kommunió) igazságát csorbítja meg.
A negyedik fejezet címe: „Isten hazát készít nekik” (Zsid 11,16). Az utolsó rész kifejti a hit és a közjó kapcsolatát. A hit jó mindenki számára: közjó, nem egyedül a túlvilágra tekint, hanem segít építeni társadalmunkat, hogy így haladjunk a jövő reménysége felé. Az enciklika foglalkozik a hit különböző helyzeteivel (környezeteivel): a férfi és a nő kapcsolataként értelmezett házasságon alapuló családdal, a fiatalokkal, minden társadalmi viszonnyal, az emberi testvériséggel, a teremtett világ védelmével, végül a szenvedéssel és a halállal. A keresztény ember tudja, hogy a szenvedést nem lehet kiküszöbölni, de értelmet adhatunk neki: Istenre hagyatkozunk, aki sohasem hagy el bennünket, és így a szenvedés a hit növekedésének egyik állomása lehet. Isten nem ad mindenre magyarázatot a szenvedő embernek, de felajánlja jelenlétét, amely kis fényt gyújt a sötétségben. Így a hit a reménységhez kapcsolódik.
A szöveg végkövetkeztetéssel zárul, melynek címe: „Boldog vagy, aki hittél” (Lk 1,45). Ferenc pápa Jézus anyját, Máriát állítja elénk eszményképül, és imát intéz hozzá, hogy segítse az ember hitét, emlékeztetve bennünket arra, hogy aki hisz, soha sincs egyedül, és hogy tanítson meg bennünket Jézus szemével nézni.
Közismert, hogy a pápák első enciklikájukban megfogalmazzák szolgálatuk programját. Ez egészen világos például VI. Pál Ecclesiam suam kezdetű körlevele esetében: ez a „párbeszéd- enciklika” a második ülésszaktól jelentősen befolyásolta a II. vatikáni zsinatot. II. János Pál Redemptor hominis című első enciklikája – utalva elődje és a zsinat tanítására – szintén megfogalmazta pápasága főbb irányvonalait, amelyeket későbbi körleveleiben kifejtett. XVI. Benedek, elődei útját folytatva a Szeretet- Istenről közzétett első enciklikája után a Reménység Istenéről elmélkedett, és utoljára jórészt megfogalmazta a hitről szóló apostoli levelét, amelyet most Ferenc pápa kiegészített, és első enciklikájaként kiadott. A teológus Ratzinger pápa gondolatai jól felismerhetők a körlevélben. Ugyanígy Ferenc pápa konkrétabb kiegészítései is, amelyekkel bizonyos szempontokat hangsúlyozni kívánt. Például felfigyelhetünk a széles körű párbeszéd sürgetésére, vagy jellemző a jezsuita pápa (az eredeti kiadásban félkövér betűvel szedett) felhívása a negyedik fejezet végén: „Ne hagyjuk elrabolni a reménységet, ne engedjük, hogy meghiúsítsák közvetlen megoldásokkal és javaslatokkal, amelyek eltorlaszolják utunkat.”
Fotó: AFP/Osservatore Romano
