A kampányban a hétköznapi hősök felkutatására ismert személyek bátorítanak, így Kemény Dénes, Novák Péter vagy Weisz Fanni. Az alapítványnak nem mellesleg ez már a sokadik – csúnya szóval – „társadalmi célú” kampánya. Talán mindannyian emlékszünk, hogy nemrég még arra buzdítottak: meséljünk mindennap! De előfordult már az is, hogy fogyatékkal élő emberek integrációjával foglalkoztak.
Nem rossz ötlet ez a „jóemberkeresősdi”! Mert hát kellenek a példaképek, azok a személyek, akik életútjukkal időnként megállásra- irányváltásra indítanak: Ferenc pápák, Böjte Csabák és Nick Vujicicok. Ismerjük őket, sokat hallunk-olvasunk róluk. De valóban: nem csak ők lehetnek „hősök”!
Jó emberek, olyanok, akikre azt mondjuk, felnézünk rájuk ezért vagy azért, százával, ha nem ezrével élnek körülöttünk. Például ott van az anya, aki akkor is vállalta születendő gyermekét, amikor megtudta, hogy a kicsi súlyos beteg, és csupán néhány hónapig élhet. Vagy az orvos, aki amellett, hogy kitűnő kézsebész, még lelkigondozó és diakónus is, s a beteg testi épségének helyreállításán túl a lelkével is törődik, nem is keveset. De talán még ilyen messzire sem kell mennünk! Ott van a szomszédasszony, aki megsajnálja a másik árván maradt macskáját, és mindennap megeteti, vagy a barátnő, aki már mindjárt a szülőszobára kerül, mégis képes telefonon meghallgatni-biztatgatni, ha rossz kedvvel hívod.
Keresni sem kell ezeket az embereket, elég észrevenni őket. De észre kell venni őket, mert az ilyenek önmaguktól nemigen jelentkeznek „én jó ember vagyok” felkiáltással. S kérdezhetnénk: vajon ők tényleg jó emberek? Nem csupán jó cselekedetekről van itt szó? Meglehet. No de ki a csuda tudna a nap huszonnégy órájában kedves, vidám és szeretnivaló lenni? Ugyanakkor, ha valaki néha – na jó, gyakran – tud, azt hiszem, már jó ember lehet. Nem feltétlenül szent, de mindenképpen jó. S ha észrevesszük és értékeljük, még jobb lehet. És általa tán mi is…
