A boszorkányos és farkasos álmokat mondta először, és kicsit hosszabb unszolásomra azt, hogy attól fél leginkább, hogy megjelenik neki Jézus. Persze miután kimondta, ettől is megijedt egy kicsit. Később belegondoltam: ha őszintén magamba nézek, sokakkal együtt én is biztosan megijednék, ha a feltámadt Jézus jönne felém a virágos úton át – ahogy a közismert dalban énekeljük –, és belátom, Mária Magdolnának, Máriának vagy a tanítványoknak sem lehetett könnyű elfogadniuk, hogy valóban Krisztus az, akit látnak, aki beszél velük. Megijednék, pedig vele találkozom az Oltáriszentségben és az imádságban. Félnék, annak ellenére, hogy akik misztikus élményeik során valaha Krisztussal találkoztak, utána a szeretetről és az irgalmas Jézusról beszéltek. Miért ijedeznék és félnék? Talán mert a hitem még nem elég erős? Talán mert bűneim, mulasztásaim és ügyeskedéseim miatt szégyellném magam, vagy mert nem sikerült jól sáfárkodnom a kapott talentumokkal? Mert nem tudnék megállni az ő csendesen kérdő tekintete előtt? Mert nem bízom rá eléggé a magam, a családom és a nemzetem jövőjét? Pedig erőt kell vennünk gyengeségeinken, és bele kell bocsátkoznunk a találkozásba a Feltámadottal, mert csak ő lehet a jövőnk reménye szegénységben, magányban, betegségben, de örömben, a családunk körében és nemzetünk küzdelmeiben is. A százhúsz éve született Mindszenty József bíboros e szavakkal erősíthet minket ebben:
„A mi szívünk megremeghet a nehéztől, az ismeretlentől, a lehetetlennek látszótól, Isten azonban az egyének és nemzetek jövőjét sokszor a lehetetlennek látszó holnapba rejtette el: nekünk kell nekilátnunk, hogy azt előhozzuk. Isten fiatal. Övé a jövő. Ő nemcsak a múlt, a hagyományok, a valamikori nagyságok tudója vagy féltékeny vigyázója, hanem az újnak, a fiatalnak, a holnapnak az előhívója egyénekben és népekben, akik nem adják föl magukat. Ezért nincs helye csüggedésnek.”
