Mintha német gótikus szobrot idézne a költő Türingiából: Mária a Gyermek környezetében élelemről gondoskodik. Kimosolyog az alma, az édenvesztő „kísértettárgy”. De ha szembesül az üdvtörténettel, aranyalma lesz (a keresztfa gyümölcse), mely magyar szent énekekben is megjelenik, betlehemi ringatókban…
Földi ízek kötegében a böjt sem hallgat. Szent Ágoston regulája a IV. századból a mának is szól: „Ha valaki nem tud böjtölni, legalább az étkezésen kívül ne vegyen magához semmi ételt, hacsak nem beteg.” Az érzékek megtisztítását a kereszténység a böjt történetébe foglalja.
Az antik Róma tisztulási, tisztítási rítusait is ételekhez kötötte. Nem böjtöt ír elő gyász esetében, hanem halotti tort, amely máig megmaradt keresztény szokáshagyományokban is. Ez a gyakorlat az ókoriaknál a haláltól mint valamiféle tisztátalanságtól való szabadulást jelentette. Persze nemegyszer duhajkodássá fajult. Szent Ambrus, Milánó püspöke – ugyancsak a IV. században – tiltakozott ellene. A Homérosz korától szokásos koccintgatásokkal búcsúztak a rokonok, barátok, ismerősök az elhunyttól sírok, mártír-emlékhelyek közt sétálgatva. Később – mint Gáspár Dorottya írja egy érdekfeszítő tanulmányában – a halottak iránti tiszteletüket fejezték ki ezzel, hogy „felüdítsék” az elköltözötteket.
Ebben a népszokásban a bor volt hangsúlyos, mely a kenyér mellett az életerőt biztosította. A felüdülést jelentette, és rokoni kapcsolatban állt a vérrel. Az elhunytat „felüdíti egy korty bor, víz, tej, méz, de mindenekelőtt a bor” – vélték. Így aztán gyakoriak sírokban azok a poharak, amelyek jókívánság-feliratosak keresztényeknél is. Például: „Isten nevében mindig örvendjetek.” Pécsi sírkamra poharán ezt lehet olvasni: „Igyál, örökké boldogan fogsz élni.” Étel és élet ekként függtek össze a halottkultuszban, a pohár, korsó (leletként, ábrázolásokon) – keresztény környezetben is – pogány szokásról tanúskodik. De valójában pogánynak mondható-e a halál utáni élet akarása, az erre való törekvés? – kérdezi az említett tanulmányíró. Aligha.
