A roston megégetett fiatalembert az egykori Lucius Verus földbirtokán, Ciriaca özvegy sírtelkén hantolták el. Legendája lassan a kultúrába temetkezik. Ambrus, a IV. századi milánói püspök munkájában, a De officisben a pápa (II. Sixtus) és diakónusa, a halálra készülő, halálba induló Lőrinc beszél: „Rád hagyom örökségemet” – hangzik el. Mi volt ez az örökség? Az egyház szegényei és könyvei.
A keresztény századok gondolkodásában összetartozó fogalmak: szegénység, tudás – és a „szellem magasiskolája”. Az augusztusi csillagok nem mondanak-e igazat? A hagyományt erősítik, amely azt tartja, hogy a tüzes roston e fiatal férfi a bűnös világot siratta, amelyből kivész a lélek, a hit, a bölcsesség. („Ó, hulló csillagok éneke!”)
A hittel-művészettel ékesített Lőrinc-templomok – nem csupán Rómában, hanem hazánkban is Isten és ember misztériumának középpontjába vezetnek. Jelképekhez, amelyek felidézhetik az Ambrus püspök költészetén felnőtt Aurelius Prudentius hexametereit, miközben a római fürdőkből átalakított templomapszis mozaikja csillog: „Íme, mi kézitusán akik egymással fenekedtünk, / csöndes béke fehér tunikáját vesszük elő most, / s a deli ifjúság mivelünk szent helyre sereglik…/ És ha kelet fényét három kapu ontja a házba, / illik az is, hogy a dél három kapu által eredjen… / Nem kell ide rakni követ már…” Rend, befejezettség, a prudentiusi álom is a kereszténységben megújult Rómára utal, a hispániai poéta Krisztus keresztjéről, mártírok példájától megerősített eszményére. Benne Lőrinc a nagy példa. A hetedik prudentiusi könyv, a Peristephanon afrikai és hispániai vértanúk dicsérete, szenvedéseik érzékletes leírása – csupa versben. Ebben elevenedik meg Lőrinc tanítványa is, a szintén mártír Romanus, a „nyelv nélkül beszédes tanú csodája”. A keleti egyházatya, Nazianzi Gergely a keresztényüldözések idején az erdőkbe menekült hívők cselekedeteit mondta „hallgatag igehirdetésnek”.
Igehirdetés! Mennyi fölkészülés, elmélyülés, kultúra kell hozzá! Prudentius, amikor a mennybemenetelről ír, nem az olajfák hegyét említi, hanem „olajozó hegyet”: Krisztus Atyjához távozik, hogy „elküldje az örök forrásokból az adományok kenetét”. Lőrinc győzelmi koronáját is ez táplálja.
Íme a IV. század! Amikor a poéta híres Szent Lőrinc-himnuszában saját Róma-eszméjét hangsúlyozza, látomást idéz: Rómát folyó szeli át, két partján Péter és Pál sírja tündököl. A Város már a jövő: „aranykora Krisztussal jön el”, „az örökkévalóságba veti reménységét”.
Nálunk már László törvénye a kötelező ünnepek közé sorolta a vértanú diakónus napját. Ami feltűnő: a XIV. századi pozsonyi misekönyv ezen a napon Ezekiel prófétára emlékezik, pedig a városnak volt Szent Lőrinc-temploma. Prudentius himnusza nyomán megmagyarázható az összefüggés a próféta és a mártír között: Ezekiel törvénykönyve tartalmazza az eszményi Jeruzsálem látomását: részleteit, díszítését. „Az Úr dicsősége bevonul a templomba.” Prudentiusnál ez áll: „Templomi ékesség, Jeruzsálem az Isten arája / így igazán méltó az Urat nyugovóra fogadni…”
Erre gondolhat a keszthelyi várkertben a látogató, amikor megáll a Fő téren a Szent Lőrinc tiszteletére szentelt középkori kápolna megmaradt alapfalainál.
