Halmai Tamás versei abból a világból valók, amely nem attól szép, mert benne minden földöntúli fényben ragyog, vagy mert nincs benne bűn, hiány, teher, kétségbeesés. Van benne. De úgy, hogy közben mindent körbefog, összetart és megemel a remény. Az a remény, amelyikről a Legenda című versciklusban így ír: Milyen könnyű most lenni. / Kolostor ez? Vagy kórház? / Testvér minden beteg. S mindenki beteg, aki viseli sorsát; / viszi hátán idegen terhül / a saját életének hittet, / míg leroskad, és megkönnyebbül, / és attól fogva hálát hirdet, / és épül, és épít, reményt társít a renddel. / De addig a reményig / félbehagyott templom az ember.
Halmai Tamás képei, hasonlatai, szóösszetételei az esztétikum és a spiritualitás világából valók. És abba a sorba illeszkednek, amely elválaszthatatlan a hagyományos európai és keresztény kultúrától. Esztétikum és spiritualitás szoros összetartozásáról tesz tanúbizonyságot a következő részlet is az Emmauszi tanítások című versből: „kitanulni a párát és a lombot, / az alma ízét, a függőlegest, / Ha arámiul köszönnek szobrok, / feltámadással feleljen a test.” Korunk „minden egész eltörött” tényét korántsem tagadják e költemények. Nem öncélú szépelgésnek, sokkal inkább az egyetlen és bonthatatlan egészbe vetett hit és az eltört darabok türelmes és alázatos összeillesztésének lehetünk tanúi. Olvasóként pedig e folyamat munkatársai: „Egész testével imádkozik, aki szeret. / S aki ír? A betűvető kéz az olvasó / kezére számít, a közös képzelet / irgalmára, befogadásra és / megértésre. Akárha két szárny érne / össze egy nem létező angyal / gyönyörű hátán. – (Esztétika)
Ezek a versek halkak, de nem erőtlenek, szépek, de nem túlcsordulóak, bölcsek, de nem didaktikusak. Van közöttük szabadvers, kötött vers, csupa dallam vers és olyan is, amely néhány szikár mondatból áll. A könyv esztétikai megjelenése harmonizál a tartalommal. A verseket Marsai Ágnes hosszúhetényi képzőművész színes képei illusztrálják.
(Halmai Tamás: Kalligráfia, Pannónia könyvek, 2010)
