A hűvös reggel után gyorsan melegedett a levegő, lekerültek rólunk a pulóverek, ragyogva sütött a nap, a Kiskunságba megérkezett az indián nyár. Az út menti magas nyárfák alatt, a bokrosokban vörösbegyek, énekes rigók, ökörszemek mozogtak, de Andris észrevett néhány tüzesfejű királykát is. Ezek az apró, mindössze öt gramm tömegű, olajzöld színű, a szemen áthúzódó fekete és hófehér sávot, valamint narancsszínű „koronát” viselő madarak ilyenkor vonulnak dél felé, és bárhol, akár kertekben is felbukkanhatnak.
Egy távoli száraz fán öreg rétisas ült. Először egy vetési varjú, majd egy nagy őrgébics igyekezett bosszantani; repkedtek fölötte, de a hatalmas madár rájuk se hederített. Az útról ráláttunk egy elárasztott részre, ahol a sekély vízben kacsák úszkáltak, de ott állt két nagy goda és több füstös cankó is. Közben nagy gágogással nyári ludak szálltak át, csapatokban mozogtak a seregélyek, és egyre-másra repültek a hazánkon átvonuló réti pityerek; közöttük Andris jó néhány rozsdástorkú pityer hangját is hallotta. Ica, aki továbbra is az elöntött részt távcsövezte, három darut vett észre. Októberben ezek a szépen krúgató, nagy madarak már tömegesen járják a Hortobágyot, de ide, a Kiskunságba legföljebb kisebb csapatok jutnak el.
Az utak mentén őrt álltak a már száradó héjakút mácsonyák, messziről piroslott egy hecsedlivel teli vadrózsabokor, virított a cickafark, a katáng és a papsajtmályva. A csattanó maszlag pedig tele volt még zöld, tüskés termésekkel. Sok rovar repült, szitakötők vadásztak, és láttunk több szép nappali pávaszemet is.
A halastavak közül kettőt már leeresztettek, az iszapos fenék és a sok visszamaradt, csillogó, sekély vízfolt eszményi táplálkozóhelyet jelent a parti madaraknak. A bíbicek csapatokban álltak az iszapon és a sekély vízben, többen fürödtek, élvezettel csapdosták magukra a vizet. Kicsit odébb nagy csapat havasi partfutó keresgélt, és azokat, amelyek közelebb estek, a teleszkópon át én is jól láthattam. Ugyanígy egy magányos szürke cankót, amely viszonylag közel álldogált, de aztán panaszosnak tűnő kiáltását hallatva elrepült. Bár kifejezetten meleg volt délidőben, brekegett néhány zöld levelibéka, Ica pedig egy vízisiklót látott becsúszni a nád közé. Barkóscinegék csilingelő hangját hallottam – valahol a nádszegélyben bujkáltak –, újabb nyárilúd-csapat repült, seregélyek szálltak át, egy csapat bíbic ereszkedett a többiek közé. A békés kép azonban egy pillanat alatt megváltozott, amikor egy kerecsensólyom repült a tó fölé. Valamennyi parti madár a levegőbe emelkedett, a sólyom pedig egy nagy pólingot vett üldözőbe, de minket meglátva kitért, és így a póling az utolsó pillanatban megmenekült.
A másik tóban, amelyet épp leeresztettek, hófehér nagy kócsagok álltak; ugyancsak fehér bütykös hattyúk és sok szürke gém mellett Andris egy vörös gémet is látott. Ez a hidegre érzékenyebb madár október közepén már ritkaságszámba megy. Feltűnően kevés volt a sirály és a cankó, a szárcsák pedig teljesen hiányoztak. Ez azért is különösen érdekes, mert ezeknek a fekete, homlokukon hófehér pajzsot viselő madaraknak a vonulás előtti gyülekezési időszaka éppen október. Ilyenkor a halastavakon néha igen nagy csapatok verődnek össze. Még reggel láttuk a legelésző bivalyokat; a kifejlett állatok mellett borjak is voltak. Nem olyan régen pásztorgémek sétáltak közöttük, ugyanúgy, ahogyan afrikai társaik a kafferbivalyok és az elefántok lábai előtt. Innét már elvonultak ezek a madarak, délebbre repültek, bár madarászok nemrég még láttak egy itt maradt példányt. Mi is kerestük, de sehol sem láttuk, mígnem, már a kirándulás vége felé, Andris hirtelen felkiáltott: ott a pásztorgém! A madár tehát még itt van, és éppen abba az irányba repült, ahol a bivalyok legeltek.
