Számukra szörnyű, nekünk elképzelhetetlen

Fotó: Vermes Tibor

Kórházi munkája mellett a magzati élettan kutatójaként és több felsőoktatási intézmény, köztük az Oxfordi Egyetem tanáraként dolgozik, valamint a Szent István Akadémia tagja. Hogyan találta meg a Katolikus Karitász keretein belül működő kárpátaljai orvos­misszió?

– Écsy Gábor atya, a Katolikus Karitász igazgatója keresett meg tavaly szeptemberben. A Tisza felső folyásánál jártak, Gyertyánligeten. Feltűnt nekik, hogy a meglátogatott magyar közösségben nem voltak szemüveges gyerekek. Ha az ott élő gyerekeknek nincs szükségük szemüvegre, az genetikai mutáció lesz, vélte bennem a kutatóorvos. Két héten belül elmentem Gyertyánligetre három másik orvossal együtt. Egy szemész, egy fogász és egy ortopéd szakorvos alkotta a csapatunkat. Elvégeztük a szükséges szűréseket, és az eredmények az európai átlagot mutatták: a gyertyánligeti gyerekek mint­egy tizenkét százaléka szorult szemüvegre. Otthon legyártattuk ezeket, és két héttel később ismét elmentünk az iskolába.
A gyerekek felvették a szemüvegeket, és elmondhatatlan boldogság tükröződött az arcukon. Megígérték, hogy mostantól jól tanulnak, könyveket olvasnak. A mi szemünknél csak a szülőké volt fátyolosabb. Így nyertem bepillantást a kárpátaljai helyzetbe. Aztán egyre jobban megismertem ezt a vidéket, és többé nem tudtam elengedni.

Mi fogta meg, mi viszi vissza újra és újra?

– A XXI. században, ebben az Európai Unióba törekvő országban XVIII. századi állapotokat találtunk. A szörnyű és az elképzelhetetlen határán mozog, ami ott a mindenna-
pok realitása.
Szörnyű azoknak, akik évtizedek óta élnek az ottani viszonyok között, és mindez elképzelhetetlen számunkra itt, Magyarországon. A gyerekek fehér köpenyest jószerivel még csak a tévében láttak.
Nem használok indokolatlanul erős szavakat, amit elmondok, az ott a mindennapi élet valósága. Az iskolákban nincs iskolaorvos, de sok településen még állandó körzeti orvos sincs. Hiányzik a fogorvosi ellátás, sokan még a fogkefét sem ismerik, fogalmuk sincs a fogmosásról. Nagyon elhanyagolt a gyerekek egész­ségi állapota. Így történhetett meg, hogy egy tizennégy éves fiatalnál mi állapítottuk meg, hogy a bal lába négy centiméterrel rövidebb. Ilyen korban már csak egy nagy műtét segíthet, holott egy születéskori szűréssel ez elkerülhető lett volna. Nem létezik a Magyar­országon megszokott terhes­gon­do­zás, és a védőnői szolgálat sem. Ha egy nő áldott állapotba kerül, van, ahol a falubeli idős asszonyok segítenek neki. A trianoni döntéssel elszakított területeken a magyarok ma még őrzik identitásukat, ápolják a nyelvüket, a kultúrájukat. Az a ragaszkodás köszön ránk, amit az irodalomból ismerünk. Ezért határoztunk úgy, hogy a legszegényebb, legrászorultabb, legtávolabbi települések magyar óvodáiban és iskoláiban elvégezzük azt a szűrést, amit itthon is megkapnak a gyerekek. Ezzel is üzenjük az ott élőknek, hogy az anyaország nem feledkezik meg róluk. A kormány nemcsak iskolát és óvodát épít nekik, hanem elküldi orvosait is a Katolikus Karitászon keresztül.

Milyen eredményeket tudhatnak már maguk mögött?

– Elsősorban a Felső-Tisza vidékének magyar lakta falvaiba megyünk. Eddig tizenkét szűrést végeztünk, közel ezerötszáz vizsgálatot hajtottunk végre. Szemész, fogász és ortopéd szakorvos utazik hét­vé­gente a rászorulókhoz a Katolikus Karitász szervezésében. Amikor visszatérünk, magunkkal visszük a segélyszervezet által beszerzett eszközöket, szemüvegeket, lúdtalpbetéteket, csípőfixálókat. Az első szűrés után egy évvel pedig mindenhova visszamegyünk, kontrollvizsgálatokat végzünk, cseréljük a kinőtt eszközöket. Ha szükséges, továbbirányítjuk a betegeket, elsősorban helyben, de ha nincs más mód, akkor megszervezzük a magyarországi kezelést. Már négy nagyobb műtétet biztosított így itthon a Karitász. Az egészségesek egy idő után elmaradnak a vizsgálatról, de jönnek helyettük az óvodába kerülő gyermekek és azok a szórványban élő magyarok, akik hallanak erről a lehetőségről. Volt olyan hétvégénk, hogy háromszáz gyerek szűrését végeztük el két or­voscsoporttal. Egész hétvégén vizsgáltunk, hétfőn pedig mind­annyi­unk­nak kezdődött a munkahét otthon. Magyar­országon egye­dülálló módon megszerveztük a medikusok misszióját is. Ötöd- és hatod­éves egyetemistákat viszünk ki magunkkal, akik a szakorvosok felügyelete mellett végzik a szűrővizsgálatokat. Ez szakmailag nagy lehetőség számukra, mert úgy szerezhetnek gyakorlatot, hogy még nincs felelősségük, hiszen mögöttük áll a szakorvos.

Az év elejétől jelen vannak a Délvidéken is. Hogyan került be a programjukba ez a terület?

– Egy kanyarójárvány miatt egy alkalommal nem utazhattunk ki Kárpátaljára szűrést végezni. Pont ekkor érkezett hozzánk a kérés, hogy menjünk majd el Szabadkára is. Mivel a csoport tagjai útrakészek voltak, így felkerekedtünk, és Szabadkán megvizsgáltuk a nagycsaládosok gyermekeit, illetve Hajdújáráson a ferencesek által fenntartott Lurkóházban nevelt hátrányos helyzetű gyerekeket. Azóta ellátogattunk már Muzs­lyára és Dreára is. A határon túli magyar gyermekek közül egész­ségügyi szempontból a kárpátaljaiak mellett a délvidékiek vannak a legnagyobb veszélyben. Délvidéken az ismeretek hiánya jelenti a legnagyobb problémát, Kárpátalján pedig ez még mérhetetlen szegénységgel is párosul. Az emberek ha tudnak is a betegségükről, azzal már nincsenek tisztában, hogy milyen életminőség- és élettartambeli következménnyel járhat például a nem kezelt magas vérnyomás vagy a cukorbetegség.

Mi ad erőt Önöknek ehhez a munkához?

– Úgy érzem, engem a Teremtő rendelt erre a feladatra. Az életem minden más területén is jelen van, tapasztalom az irányítását. Hálás vagyok azért, hogy a munkámért cserébe szeretetettel vesznek körül, és látom, hogy van értelme gyógyítani. Egy-egy ilyen szűréssel eltöltött nap igazi lelkigyakorlat számomra. Hitvallásom, hogy a szeretet kereszt nélkül értelmezhetetlen, a kereszt szeretet nélkül elviselhetetlen. Mi a tudásunkat és az időnket adjuk ezeknek a nehéz körülmények között élő embereknek. Ebben nyilvánul meg a szeretetünk, amivel segíthetjük őket a keresztjük viselésében. Kórházi gyógyítás és kutatómunka, három gyerek és nyolc unoka mellett veszek részt ebben a misszióban. Úgy érzem, amit teszek, azzal százak számára vagyok hasznos. S ha tízből csak egy mond köszönetet Jézusnak, vagy ha felnőttként majd akár csak egy is átsegít az úton egy vakot, akkor létrejön a szeretetlánc. Akkor még inkább volt értelme annak, amit tettem.

Felesége és három gyermeke is orvos. A személyes példa hatására választották a lányai is ezt a hivatást?

– A feleségem és én is sokat dolgoztunk: ügyeletek, megosztott nyári szabadság, éjszaka befutó hívások, hogy menni kell… A lányok úgy nőttek fel, hogy tanúi voltak mindennek. Láttak minket fáradtnak, kimerültnek, de azt is érzékelték, milyen boldogságot jelent számunkra ez a fárasztó és teljes embert igénylő munka. Felnőve mindhárman ezt a hivatást választották, és ma már mindannyian többgyermekes édesanyák. A felmenőink között nem volt orvos, de a fiatalok között még lehet: a most tizenhárom éves unokám már szóba hozta, hogy ő is ezt a hivatást szeretné választani.

Egy egészen más területen, a tervezett Keresztény Anyasági Központban is szerepet vállalt. Miért tartja ezt fontosnak?

– Az Irgalmasrendi Kórház és a Bethesda Gyermekkórház együttműködésével állami támogatással egy olyan központ épül, ahol nem megengedett a fogamzásgátlás és nem végeznek abortuszt. Nagy az igény erre, több ország példája is ezt mutatja. Ausztriában hat ilyen intézmény van, Németországban négy. Szükség van ilyen gyógyászati központok létrehozására, mert hibás úton indult el az emberiség, amikor beavatkozott a fogantatás rendjébe. Ennek persze gyakran gazdasági társaságok élvezik az előnyeit, érdekükben áll, hogy fennmaradjon, terjedjen ez a szemlélet.

Hogyan tervezik a kárpátaljai és a délvidéki misszió folytatását?

– A munka halad tovább a megszokott rendben, már most tudjuk, melyik szeptemberi hétvégéken leszünk úton. Az az álmom, hogy a magyar orvosok a magyar állam segítségével és a Katolikus Karitász vezényletével elvégezzék valamennyi magyarul beszélő gyermek szűrését Kárpátalján és a Délvidéken. Hogy létrehozzunk olyan, a szükséges műszerekkel és
berendezésekkel felszerelt anyasági központokat, ahol az édesanyák már a várandósság ideje alatt hallhatnák a gyermekük szívhangját, és boldogan várhatnák a baba megszületését, felkészülhetnének az érkezésére. Ha emellett még a felnőttek szűrésére, egészségügyi ellátására is volna lehetőségünk, akkor elmondhatnánk, hogy nem feledkeztünk meg a trianoni döntéssel Magyarországtól elszakított két legszegényebb területről. Számomra ez a munka azt jelenti, hogy jó magyarnak és jó orvosnak lenni. Huszonegy orvos és tizennégy medikus vesz részt a misszióban, amelyet mindenütt hálás szívvel fogadnak a határon túl élő magyarok.