Van aztán még valami, ami ezekben a csupa derű pillanatokban sűrűsödik össze: hogy mindenki kultúrája, világlátása egyformán értékes, a többieket gazdagító, ezért egyik sem helyezheti magát a többi fölé. Minden népet, nemzetiséget ahhoz kell hozzásegíteni, hogy minél inkább önmaga lehessen, és vétek lenne „átnevelni”. Sokkal inkább arra van szükség, hogy valódi nyitottsággal viszonyuljunk egymáshoz, hogy „meg akarjuk tanulni egymást”. Francis atya ezt így fogalmazza meg: „A misszió nem egyirányú utca. Az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy felfedezzük a szépséget, amely a másikban, más népek gyermekeiben van.”
A kereszténység hirdetésének, a verbiták által különösen sokat hangsúlyozott evangelizációs parancsnak ez a szemlélete szinte kiforgatja magából az embert, és óriási energiákat szabadít fel benne. Egyszerre éli meg ugyanis, hogy szerethet és szeretik, és hogy ez mennyire megváltoztatja az életét. A missziót gyakran hisszük összevont szemöldökű, kínos-keserves, sok ellenállással, a környezet értetlenségével szembesülő „keresztes háborúnak”, amely ráadásul már a kezdet kezdetén kudarcra van ítélve, hiszen „a világ nem hallgat ránk, és nagy lendülettel rohan a vesztébe”. A verbiták egészen másképpen gondolkodnak erről. Ők teljesen odaadják magukat annak a népnek, amelynek körében missziót folytatnak; fontos jele ennek például, hogy még a nevüket is az adott ország névhasználatához igazítják. A másik, tiszteletet parancsoló igyekezetük az, hogy minél jobban meg akarnak tanulni azok nyelvén, akik körében működnek. És mivel ez a magyar esetében kínkeserves feladat lehet, amint megszólalnak, meghatódik az ember. Nem félnek attól, hogy esetlennek, tökéletlennek fogják tartani őket. Bizonyára azért, mert hisznek abban, hogy a szeretet nyelve a mosoly, és azt a nyelvet mindenki ismeri – mint Gregory Pinto, a generális tanács tagja hangsúlyozza beszédében. Ő mondja aztán a nap talán legsúlyosabb mondatát is: a verbiták interkulturális közösség, amely a megosztott világban annak jele akar lenni, hogy Isten családjaként minden kulturális különbség ellenére lehetséges szeretetben együtt élni. Naivitás lenne? Ha olykor van is ilyen érzésünk, ennél áldottabb naivitás nem létezik a világon. Szép szavakat bárki tud mondani, de testvéri légkört csak azok képesek teremteni, akik valóban komolyan is gondolják, amit mondanak. A verbiták jubileumi évének záróeseményén, amely a világmisszió tizenötödik országos ünnepe is, mindvégig ezt a nagy igyekezetet érezni.
Száz éve, hogy a rend megtelepedett nálunk. (Az „előőrs” a Szentlélek Szolgálói nővérek voltak, akik az első világháború sérült katonáit jöttek ápolni, csaknem száz évvel később, 2008-ban pedig az atyák hívására érkeztek Magyarországra.) Az Isteni Ige Társasága már a kilencvenes évek első felétől újra jelen van nálunk. Ma két rendházban, Budatétényben és Kőszegen, valamint plébániákon, Körömben és Vasváron. Világszerte hatezer-ötszáz tagot számlál, ők az egyház egyik legnagyobb missziós rendje – mint Alberto Bottari de Castello apostoli nuncius beszédéből megtudjuk. Magyarországon harmincketten működnek, a közösség tagjainak fele magyar, a többiek Afrikából, Ázsiából, Dél-Amerikából és Európából: Brazíliából, a Fülöp-szigetekről, Ghánából, Indiából, Indonéziából, Kongóból, Lengyelországból kerültek ide. Vidámság, életenergia és buzgó elkötelezettség jellemzi őket, amellyel felajánlják életüket, hogy a szegényekért, a kizsákmányoltakért, a hátrányos helyzetű kisebbségekért tegyenek, a világ bármely országában. A körömi roma gyerekek és fiatalok színdarabjából – akik körében már jó néhány éve jelen vannak az atyák – jól érzékelhető, mi a verbita szemlélet legfőbb sajátossága. Ez a darab ugyanis csupa életteli, szenvedélyes, szertelenül vicces és roma fájdalmakat egyaránt közvetítő jelenetből áll, és csöppet sem „jól nevelt”. Éppen ez a lényeg: a verbitákkal igazán önmagad lehetsz, mert szerfelett tisztelnek és pártolnak minden kultúrát, és tudják, hogy mindenki csak a „maga módján”, a saját gyökereivel összhangban lehet igazán boldog.
„Szép is lehetne a világ, mert Isten szépnek teremtette, de az ember sok rosszat tett bele. Pedig őt is jónak alkotta – de szabadnak is” – szögezi le prédikációjában a főcelebráns, Kiss-Rigó László szeged–csanádi megyés püspök, majd Isten akaratának keresésére és elfogadására buzdítja az egybegyűlteket. Mi pedig a nap végén azzal a jó érzéssel távozunk, hogy létezik az Isten akaratára való derűs, sőt ujjongó ráhangolódás.
