Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Ma az irgalmasság egyik olyan szempontjánál szeretnénk elidőzni, amelyet nagyszerűen mutat be Lukács evangéliumának imént hallott szakasza (Lk 7,36–50). Egy olyan eseményről van szó, amely akkor történt, amikor Jézus egy Simon nevű farizeusnál vendégeskedett. Ez a farizeus azért akarta meghívni a házába Jézust, mert jókat hallott róla, hiszen Jézus nagy próféta hírében állt. Asztalhoz telepednek, ebédelnek, amikor egyszer csak belép egy nő, akit a városban mindenki bűnös asszonynak tart. Anélkül, hogy egy szót szólna, Jézus lábához megy, és sírásban tör ki. Könnyei Jézus lábát mossák, hajával megtörölgeti, aztán megcsókolja, sőt a magával hozott illatos olajjal meg is keni Jézus lábát.
Elénk tárul a két alak közötti ellentét: Simon, a buzgó törvénykövető, valamint a névtelen bűnös nő alakja. Míg az első a látszat alapján ítél meg másokat, a második tetteivel őszintén feltárja szívét. Simon, bár meghívta Jézust, nem akar bajba keveredni, nem akarja, hogy életének köze legyen a Mesterhez; a nő ellenben teljesen rábízza magát, szeretettel és hódolattal.
A farizeus nem érti, Jézus miért engedi, hogy a bűnösök „megfertőzzék”. Azt gondolja, ha Jézus valóban próféta volna, fel tudná ismerni a bűnösöket, és távol tartaná magát tőlük, nehogy tisztátalanná váljon, mintha leprások volnának. Ez a magatartásmód a vallás felfogásának egyik tipikus módja, az a tény a mozgatórugója, hogy Isten és a bűn szöges ellentétben állnak egymással. Isten igéje azonban azt tanítja nekünk, hogy tegyünk különbséget a bűn és a bűnös között: a bűnnel nem szabad megalkudni, míg a bűnösök – vagyis mi, mindannyian – olyanok vagyunk, mint a betegek, akik gyógyulásra szorulnak, és ahhoz, hogy meggyógyulhassanak, az orvosnak el kell mennie hozzájuk, fel kell keresnie őket, meg kell érintenie őket. A betegnek pedig természetesen el kell ismernie, hogy orvosra van szüksége!
A farizeus és a bűnös nő közül Jézus az utóbbi oldalára áll. Mentes az előítéletektől, melyek meggátolnák, hogy kinyilvánulhasson az irgalmasság, és engedi az asszonynak, amit tesz. Ő, Isten szentje, hagyja, hogy az asszony megérintse, és nem fél attól, hogy ezzel beszennyezi magát. Jézus szabad, mert közel van Istenhez, aki irgalmas atya. És ez az Istenhez, az irgalmas Atyához való közelség adja meg Jézusnak a szabadságot. Sőt, kapcsolatba lépve a bűnös nővel, Jézus véget vet annak az elszigeteltségnek, amelyre a farizeusnak és társainak kegyetlen ítélete kárhoztatta őt (ezek az emberek használták ki az asszonyt!): „Bűneid bocsánatot nyertek” (Lk 7,48). Az asszony most már „békében” mehet el. Az Úr látta hitének és megtérésének őszinteségét, ezért mindenki előtt kijelenti: „Hited megmentett” (Lk 7,50). Egyfelől itt van a törvény ismerőjének képmutatása, másfelől pedig az asszony őszintesége, alázata és hite. Mindannyian bűnösök vagyunk, és hányszor engedünk a képmutatás kísértésének, különbnek tartjuk magunkat másoknál, és azt mondjuk: „Vedd észre a bűnöd…” Pedig mindannyiunknak észre kell vennünk bűneinket, bukásainkat, hibáinkat, és az Úrra kell tekintenünk. Ez az üdvösség irányvonala: a kapcsolat a bűnös „én” és az Úr között. Ha igaznak tartom magam, akkor az üdvös kapcsolat nincs meg.
Ezen a ponton az asztaltársak még jobban elámulnak: „Ki ez, hogy még a bűnöket is megbocsátja?” (Lk 7,49). Jézus nem fogalmaz meg választ, ám a bűnös asszony megtérése ott van mindenki szeme előtt, és azt bizonyítja, hogy Jézusban Isten irgalmasságának hatalma ragyog fel, amely képes átalakítani a szíveket.
A bűnös asszony a hit, a szeretet és a hála közötti kapcsolatra tanít bennünket. Neki „sok bűne” bocsánatot nyert, és ezért nagyon szeret; „akinek viszont kevés bocsáttatik meg, az kevésbé szeret” (Lk 7,47). Simonnak is el kell ismernie, hogy jobban szeret, akinek többet engedtek el. Isten mindenkit belefoglalt az irgalmasság egyazon titkába; és ebből a minket mindig megelőző szeretetből tanulunk meg mindannyian szeretni. Ahogyan erre Szent Pál is emlékeztet: „Krisztusban nyertük el a megváltást vére árán, és a bűnök bocsánatát kegyelme gazdagsága szerint, amelyet bőségesen árasztott reánk” (Ef 1,7–8). Ebben a szövegben a „kegyelem” kifejezés gyakorlatilag az irgalmasság szinonimája, amelyet „bőségesnek” mond, vagyis az minden várakozásunkat felülmúlja, hiszen Isten mindnyájunkra vonatkozó üdvözítő tervét valósítja meg.
*
Kedves testvérek! Adjunk hálát a hit ajándékáért, és köszönjük meg az Úrnak, hogy ily nagyon és érdemtelenül szeret minket! Engedjük, hogy Krisztus szeretete belénk áradjon: a tanítvány ebből a szeretetből meríthet, és erre támaszkodhat, ebből a szeretetből mindenki táplálkozhat. Így azzal a hálás szeretettel, amellyel testvéreink felé fordulunk otthonunkban, a családban, a társadalomban, mindenkinek továbbadjuk az Úr irgalmasságát.
