Az elmúlt években fárasztónak és terhesnek éreztem a folyosói, ebédlői ügyeletet, zavart a zaj, a diákok hangoskodása. Eldöntöttem, hogy az idén megpróbálok másként viszonyulni ehhez a feladathoz. Mert amit nyűgként cipelek, az ránehezedik szinte az egész napomra – ezt tapasztalom.
Az egyik nap sétálok a folyosón, bemegyek a termekbe, kinyittatom az ablakokat, a hetessel letöröltetem a táblát – teszem az ügyeletes tanár dolgát. Hirtelen nagy zajra leszek figyelmes: az egyik padnál lányok visítanak, fiúk nevetnek. Lépteimet megszaporázva sietek a gyerekekhez. A hetedikes fiúk ártatlan arccal újságolják, hogy ők csak a lányok haját szagolják, mert azt szeretnék tudni, milyen samponnal mossák a hajukat „a csajok”. A gyengébb nem képviselői persze tiltakoznak, húzódoznak, sikítva futnak el a fiúk elől, de szemmel láthatóan élvezik is ezt a helyzetet. Az ébredező vágyaknak ez az ártatlan, mondhatni ösztönös játéka mosolygásra késztet, úgy érzem, nem szabad letorkolnom miatta a fiúkat. Inkább beszélgetésbe elegyedem velük arról, miért fontos tudniuk a samponok márkáját, és ők milyet használnak. Kiderül, hogy megvan azért bennük a samponok hierarchiája, és bizony a játékon túl minősítgetik is a lányokat aszerint, milyen szerrel mossák a hajukat. Az értékítéletüket pedig – az én szerény tájékozottságom szerint – erősen befolyásolják a reklámok. – És ha nem a szerinted megfelelő sampont használja egy lány, akkor már nem is tetszik neked? – teszem fel a kérdést. A fiú meglepődve áll, mint akit most rajtakaptak valamin, aztán elmosolyintja magát: – Dehogynem! – Aztán kis zavarát leplezve kérdezi: – És a tanárnő mit használ? – Válaszomra elkerekedik a szeme, az én gyógysamponomat nem ismeri. És megszólal a csengő. Megyünk a dolgunkra.
Jók ezek az ügyeletek – állapítom meg magamban.
