Egyik tanítványom előadói képességét már hatodikos korában felfedeztem. Sokat szavalt, versenyeket nyert iskolai, kerületi és országos szinten. Természetesnek vette, hogy mindent megnyer, mindenhol sikeres. Azt lehet mondani, ölébe hullott a dicsőség: sztár lett. Sütkérezett a saját fényében, pökhendien viselkedett társaival, egyre több mindent engedett meg magának. Bekerült a színművészeti egyetemre – majd kihullott. Pedig tehetséges volt.
Mintha a tehetség önmagában nem volna elég, ha nem tudjuk hordozni azt. A talentumok felismerése örömforrás lehet, de kamatoztatni mindazt, amit kaptunk, mintha a kereszthordozást is jelentené. Mert nehéz és kitartó munka a tehetség kibontása, de a siker viselése is embert próbáló feladat. A talentumokról szóló példabeszéd egyértelművé teszi, hogy a szolgák a gazdától kapják vagyonukat, amelyet majd kamatostól kell visszaadniuk. Amikor tehetséggondozásról és sikerekről beszélünk, Viktor E. Frankl gondolatát érdemes megszívlelnünk: „Ne akarj sikeres lenni – minél inkább célul tűzöd ki a sikert, annál biztosabban elkerül. A sikert nem lehet üldözőbe venni, ahogy a boldogságot sem: a sikernek magának mintegy mellékhatásként, önkéntelenül kell jelentkezni, mikor az ember valamely önmagánál nagyobb ügynek szenteli magát.” Pál apostol pedig még azt is hozzáteszi: „Ha embereknek akarnék tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék” (Gal 1,10).
Tanárként fontos feladatunk, hogy ne sztárokat, hanem önmaguk tehetségét alázattal elfogadó és azt hordozni tudó embereket neveljünk.
