– Miért épp a folklór ragadta meg?
– Bár nem zárkózom el más stílusoktól, valamiért mégis ez az a kultúra, ami az első pillanattól megfogott. Békéscsabán a Balassi táncegyüttessel az első emeleten próbáltunk, pár szinttel feljebb társastáncot és balettet oktattak. Csak mostanában, felnőtt fejjel gondolkodtam el azon, hogy soha nem néztem meg azokat a próbákat, kíváncsiságból sem. Ennek több oka is lehet, de az egyik biztosan az, hogy akik akkoriban bevezettek a néptánc világába, nagyon meghatározó egyéniségek voltak, és olyan nagy hatást gyakoroltak rám, hogy nem érdekelt semmi más.
– Ez a lelkesedés, kötődés továbbadható?
– A saját táncosaimon azt látom, hogy akiket sikerült egy kicsit is „megszédíteni”, azok felnőtten is ragaszkodnak a tánchoz. Ez annak is köszönhető, hogy a néptánc köré szerveződő kultúrának, társadalmi életnek közösségformáló ereje is van: életformát, gondolkodásmódot, tartást ad. A régi ember mindennapi életéből át lehet emelni mindazt, ami ma annyira szükséges: szokásokat, élményekben, munkában, szórakozásban való osztozást – azaz a közösségi létformát. Ma nagyon kevés fórum nyílik a találkozásra, összetartó közösségek kialakulására, ezért különösen fontos minden olyan tevékenység, ami a munkán és az egyszeri szórakozáson túlmutat, mert elköteleződésre, közösséghez tartozásra, aktív életre tanít. Ilyen lehet egy táncegyüttes is.
– A Csík zenekar énekesnője, az Állami Népi Együttes táncosa, egy saját együttes vezetője, tanára. Olyan művész, aki nemcsak műveli, hanem tanítja is…
– Mindig olyan társulatoknak voltam tagja, amelyek felléptek, és heti rendszerességgel próbáltak. Békéscsabán a Balassi táncegyüttesbe jártam, aztán Szarvason a Tessedik táncegyüttes tagja lettem – itteni mestereim, Born Miklós és Csasztvan András segítettek tovább az Állami Népi Együttes felé is. Már Békéscsabán, tizenévesen volt lehetőségem arra, hogy tanárként is kipróbáljam magam, amit aztán egy szarvasi gyerekcsoporttal folytattam, majd Tímár Sándor vezetése alatt tánckari asszisztens lettem az Államiban. Szeretem átadni a kincset, amelyet én is kaptam, és amely javít a – főleg felnőttek körében tapasztalható – identitászavaron, gyökértelenségen, izoláltságon. Az utóbbi pár évben már talán a Csík zenekar népszerűségének is köszönhető, hogy ismerik és elismerik a magyarok a saját folklórjukat. Fontos, hogy az ember tisztában legyen a kultúrájával, a zsigereiben hordozott, örökölt javaival.
– Az Állami Népi Együttesben ismerte meg a férjét, Kökény Richárdot, aki örökös aranysarkantyús, hivatásos táncos, jelenleg az együttes férfi tánckarának vezetője.
– Számunkra ez a létforma majdnem mindent betölt. Őt is már gyerekkorában beoltották a néptánc és a népzene szeretetével, amit szeretnénk továbbadni három fiunknak is. Bence, Gábor és Levente is táncol, zenél, énekel, de semmit sem erőltettünk rájuk. Nem csoda, hogy örömüket lelik az életben, a hagyományos kultúra művelésében, hiszen magzatkoruk óta ezt tapasztalták rajtunk is. Kisebb korukban is mindenhova magunkkal vittük őket: színházi előadásra, ahol apa táncolt (vagy együtt táncoltunk), koncertre, ahol anya énekelt, illetve bárhová, ahol azt gondoltuk, hogy ott „jót” kapnak. Amikor pedig elérkezett az idő, hogy maguk is kipróbálják, mit tudnak, azt tartottuk a legfontosabb szülői feladatnak, hogy hagynunk kell őket, hogy kiteljesedjenek. Ha nem lesz a hivatásuk a tánc, az ének, akkor is elsajátítják ebben a közegben a legfontosabb emberi és férfiúi magatartásokat: a kitartást, a rendszerességet, a felelősségérzetet. Kettőnk pályája kezdettől fogva egymás mellett haladt, sose volt ultimátum, hogy egyikünknek ezt vagy azt kell csinálnia vagy abbahagynia. Kölcsönösen törekedtünk arra, hogy mindkettőnknek meglegyen a lehetősége a kibontakozáshoz.
– Ezek szerint lehet „sikk” a népi kultúra? Mi kell ahhoz, hogy a Most múlik pontosan „túlélje” a tabletgépeket, a távirányítós autókat, a divatzenéket?
– Remélem, nem csak sikk, és nem csak ideig-óráig fenntartható divathullám. Ha valaki maradandót szeretne alkotni, akkor már hozzákezdenie is úgy kell, hogy odaadja magát annak, amit csinál. Kitartás, hűség és elköteleződés mindenhez kell. Csak úgy válik valaki a fiatalság példaképévé, ideáljává, ha szüntelenül a hivatásának él, és képes a megújulásra is. Azt pedig, hogy aktuálisan mi válik különösen népszerűvé, úgyis a közönség dönti el. Illetve a média…
– Megújulás az is, hogy a zenekar feldolgozást is játszik?
– Borotvaélen táncolunk ezen a téren. Nem terveztük előre, hogy autentikus népzenét és népzenei továbbgondolásokat, fúziós műfajokat egyaránt játszunk. A kettő egymás nélkül ma már elképzelhetetlen számunkra – bár én nem éneklem más technikával a különböző műfajú dalokat. A különbség elsősorban a szövegekben, a tartalomban és a hangkészletben van. Ennek ellenére ugyanúgy igyekszem megformálni a népdalokat, mint Lovasi Andris dalait. Egy jászberényi koncerten például a színpad mellé sodródott pár bőrdzsekis, motoros fiatal, akik közölték, hogy ők csak és kizárólag a Lovasi Andris miatt jöttek el. Legnagyobb meglepetésemre aztán a későbbi koncertjeinkre is eljöttek, sőt a barátaikat is hozták. Így váltak „elsősoros” koncertlátogatóinkká, akik a kalocsai dalokat és a Kispál-feldolgozásokat egyazon lelkesedéssel skandálták. Ennél nagyobb elismerés, azt hiszem, nem kell.
– Mitől hiteles egy népi énekes a színpadon?
– A magam részéről azt tartom fontosnak, hogy valódi önmagamat adjam. El kell hinnem, hogy amit csinálok, az jó, szép, hasznos, és mások öröméül is szolgál. Egészséges önbizalomra, magabiztosságra szükség van. Igyekszem olyannak lenni a színpadon, mint a mindennapjaimban: őszinte és természetes.
– A színpadon a legfontosabb a természetesség.
– Annyit és úgy énekelek, ahogy tudok. Lemezkészítésnél is ragaszkodom hozzá, hogy ne toldjunk-foltozzunk, hanem újraénekelem a lehető legkevesebb hibával. Attól lesz az alkotás természetes, ha nem markírozzuk túl. Nem kell mindenkinek mindent elénekelnie; én például nem adok elő pásztordalt. Nem azért, mert ne tudnék (vagy mert már alig vannak pásztorok), hanem mert nem vagyok férfi, és soha nem töltöttem fél évet mezőn. Igyekszem olyan (folklór- és írott) szövegeket befogadni, amelyek vállalhatók számomra. A saját életemből, az ismeretségi körömből kellenek személyes példák, hogy átélhessem a dalokat. Segít ebben, hogy elég empatikus vagyok, osztozni tudok más nehézségeiben és örömeiben. Például ha a szerelemről éneklek, meg kell találnom, hogy az érzés itt és most hogyan kapcsolódik az életemhez. Épp mi ébreszt bennem szenvedélyt: a férjem, a gyerekeim vagy a hivatásom. Így lesz igaz: ez tényleg szerelem.
Fotó: Kissimon István
