A könyvet lábjegyzetelő ekképpen adja értelmét a tömör mondatnak: ,,Annak okáért tehát sem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” ( Pál apostol levele a kegyelemről a Rómabeliekhez, 9,16. Károli Gáspár fordítása.) Az új magyar protestáns fordítás kissé másképp ülteti át az eredeti szöveget: ,,(Ezért tehát) nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené (mármint az üdvösség).”
Ha egy pillantást vetünk az új magyar katolikus fordításra, akkor a következőket olvassuk benne: „Eszerint nem azon fordul meg, aki erőlködik vagy törekszik, hanem a könyörülő Istenen.” A fordításokban megmutatkozó árnyalatbeli különbségeken el-eltűnődhetünk. Ugyanakkor azonban a lényeg mégsem befolyásolja a mai húsvéti evangélium üzenetét, mely szerint az egyik tanítvány (János) előbb ért a sírhoz, mint a másik (a nehézkesebb járású Péter). Milyen érdekes, a két tanítvány nemcsak együtt fut (currens), hanem együtt is akar (volens). És nem a tekintélyes Péter, hanem a jóval fiatalabb János ér előbb a sírhoz, akinek tapintatára, előzékenységére, nemes eleganciájára vall, hogy elsőként Pétert, az idősebbet engedi belépni a sírkamrába. Aztán Péter mindent észrevételez ott bent, de már korábban a fiatalabb, János felfigyelt egy részletre, a gyolcsra. S a részben – áttételesen – az egészet érzékeli. Mindez húsvét hajnalán történt, amikor Jézus még meg sem jelent övéinek. Szívszorító Jánosnak a sírüregbe villanó pillantása: mit sem tud a Feltámadott valóságáról, csak a ,,gyolcsot” észleli. Ez a „németalföldi miniatűrökre" emlékeztető epizód sejteti, sőt magyarázza is, hogy a feltámadásba vetett hit nem az üres sír tényéből született, hanem az élő Úrral való találkozásból. A megjelenésekkel megerősített hit hátterében azután az üres sír annak jele lesz, hogy Jézus nem maradt ott, hanem testben föltámadt: él. De Jánosnak elég volt a hátrahagyott gyolcs. Nem véletlenül mondja az evangélista: a tanítvány ,,látott és hitt”. Ami tényekhez törleszkedő tapasztalásunk látni kíván – s miként Tamás esetében – hinni is. Ugyanakkor mennyire megrendítő, hogy Jézus Krisztus – feltámadása után is – milyen megértő módon tiszteletben tartja földhözragadt megismerésünket.
Figyeljünk a feltámadást követő megjelenések módjára! Arra, hogy a föltámadt Jézus „emelt szinten” teszi azt, amit életében is tett: „kiszolgáltatja” önmagát: érzékszerveinknek, látásunknak, hallásunknak, tapintásunknak. Ezekben a találkozásokban a válaszadási lehetőségünk is ugyanaz, mint korábban: a kozmosz erőinek parancsoló Jézus húsvét után sem kíván tőlünk többet, mint földi életében: a hitet. Odaadja önmagát. Csakhogy már nem a halálnak, hanem esetleges szavaknak, tétova mozdulatoknak – meg nagyon emberi módon – a maga mögött hagyott gyolcsoknak.
Visszatérve a kezdő gondolathoz, nem az számít, hogy ki ért elsőként a sírhoz, hanem a könyörülő Isten, aki az élet legkisebb „gyolcsából”, netán foszlányából is képes felismertetni velünk azt, aki nagyobb a mi szívünknél (vö. 1Jn 3,30).
