– Ki lehet magányos és mikor?
– Bármikor! Bárki! Nézzük életkorok szerint. Kisgyerekek magánya. Soha ennyi magányos gyerek nem élt a földön, mint most. Elvált szülők gyermekei, árván maradt gyermekek, állami gondozásba adott gyermekek. S gondoljunk a családban felnövő, de túlzott hajszában élő szüleik miatt magányos gyermekekre, a „kulcsos gyerekekre”, a „hamburgeres gyerekekre”… Sok gyerek éli meg a családban, hogy teher, nyűg. Ez az érzés lesz/lehet a bölcsője a későbbi, felnőttkori magánynak, esetleg depressziónak.
A serdülők magánya egy kritikus koré. Ha ezek az ifjak nem kapnak kérdéseikre, problémáikra választ vagy megértést a szülőktől, tanároktól, barátoktól, akkor soha nem tapasztalt magányt élnek át. Ez sodor több fiatalt a korai szexualitáshoz vagy a drogfogyasztáshoz.
Minden felnőtt is lehet magányos, különböző életállapotokban, akár egy népes családban is, vagy ha nincs szükség a munkájára. De magányos lehet valaki a rendezetlen múltja miatt is.
– A modern francia költő, Paul Valéry írja: „Az Úristen azért teremtett Ádám mellé Évát, mert Ádám nem volt elég magányos.”
– Ez a páros magány. Sok Ádám és sok Éva él házasságon belül. Egyszerűen nem tudnak beszélgetni. Amit gondolnak, éreznek, azt valójában sosem mondják el egymásnak, gyávák az őszinteséghez, nincs bennük bátor szeretet. Nem mer őszinte lenni egyik fél sem. Attól tart, kineveti, lenézi a társa, vagy visszautasítja legmélyebb érzelmeit. Hányszor lehet látni parkban vagy vízparton ülő párokat. Szól a rádió, ők messzire néznek… A távolba? A vízre? A semmibe? Mindenesetre nem egymásra. Még nem? Vagy már nem?
Mindenkinek kell olyan fórum, ahol őszintén, fenntartások nélkül élhet. Ez a család. Sajnos sok mai család alkalmatlan erre.
A különböző érdeklődésű házastársak reménytelenné teszik a próbálkozást, az eltérő temperamentum szintén ugyanilyen akadály. Például egy könyvmoly és egy sportember nehezen fog bensőleg összeérni. Együtt élnek, de kicsit mindig egyedül maradnak. Nem a szó fizikai értelmében, hiszen ugyanazon előszobában közlekednek, ugyanazon étkezőben esznek, együtt alszanak – egyedül. Ennyi az egész, és máris kész a páros magány.
A sokat robotoló emberek is megvallották már, hogy munkájuk voltaképpen menekülés a páros magány egyhangúsága elől. A középkorúak összeroppanását a modern lélektan Figaro-szindróma néven írja le. Mert Figaro itt, Figaro ott, Figaro mindenütt van… csak otthon nincs! Nem más ez, mint szeretet-krízis. A legtöbb ember esetében életútja felénél szokott ez jelentkezni, amikor megkérdezi: „Hogyan tovább?”
– Miért van, hogy az egyik ember egyedül él, és mégsem magányos, míg a másik nagy családban is az?
– A temérdek ok közül a két végletet említem. Az egyik: ha valaki gyerekkorban nem tanulja meg a helyes „én-te” viszonyt. Sok szülő nem tanítja meg, hogyan lehet és kell a szeretetet kimutatni, illetve elfogadni azt. Nem tanítja meg, hogyan kell kapcsolatot teremteni az emberekkel. Az ilyen ember, ha felnő, magába zárkózik. Ha meg kell szólalnia, gyöngyözik a homloka, kiveri a veríték, torkában ver a szíve. Az ilyenek „befalazódnak” önmagukba, ők a sebbel teli, szomorú, morózus emberek. Gyakran találkozunk az életben olyanokkal, akik álarcot viselnek, kifelé csak a morcosságukat mutatják, miközben befelé sírnak, lelkükből S. O. S. jeleket küldenek a külvilágnak. A gyermekek nevelésében a szülő felelősségét nem lehet eléggé hangsúlyozni!
A másik ok az előző ellentéte. Ez a típus mások életébe tör. Állandóan nyüzsög, panaszkodik, folyton önmagáról beszél, folyton elégedetlen. Azért fog elszigetelődni, mert menekülnek tőle az emberek.
– Mit lehet tenni? Valamiként kitörni?
– Gyakori a pótmegoldások sora: alkohol, munka-alkoholizmus, hétvégi horgászatba menekülés, kocsiszöszmötölés. De ilyen a kutya-kultusz is. E mögött ne csak státuszszimbólumot lássunk. Sok embert a magányérzés kapcsol a kutyájához. A kutya a szeretetet szeretettel viszonozza. De ezek mind pótmegoldások.
– Jézus magánya: termő. Tehát van produktív magány…
– Ismerünk termékeny magányt, amely alkalmat nyújt az elmélyült írásra, alkotásra, elmélkedésre. A művészek magányban tudnak dolgozni. Igaz, az ő magányuk csak formai, tartalmában éppen az ellenkezője annak.
Magány és magányosság nem azonos fogalmak. Az utóbbi gyógyító „receptje”: legyünk segítői, megértői másoknak. Adjunk le egy keveset a közönyünkből, hiszen minden embernek egy megértő, őt elfogadó másik ember az igazi gyógyszere. Éppen akkor van szükségünk a másikra, amikor rosszul megy a sorunk, amikor kétségbe vagyunk esve, amikor lehangoltak vagyunk, az életünk reménytelennek, szürkének látszik. Ha létezik egy ember, aki ránk figyel – akár csak a telefonvonal végén is –, már nem vagyunk egyedül. A lélek dolgaiban keresnünk kell a magányt, hogy ott növekedjünk Isten és a többi ember szeretetében. Hogy ott és akkor „feltankoljunk”. Nem azért vonulunk el az emberek elől, hogy elmeneküljünk, hanem hogy megtanuljuk, hogyan találjuk meg őket. Az igazi magány túlemelkedik minden látóhatáron. Olyan ország, amelynek csak centruma van. Nem utazással jutunk ide, hanem ha megülünk a csendben, amely a benső élet ereje.
– Erről jut eszembe Sík Sándor, a szerzetes költő példája. Pihenőnapjaiban – vidéken – esti kertbe hívta a vendéglátóit: „Üljünk le, és hallgassuk a csendet.”
– Amely nem öncélú. A beszéd édesanyja. Nélküle nem lehet erkölcsösen élni. Csend kell az éréshez, a megéréshez. Jézus nem véletlenül ment ki az Olajfák hegyére, ahol a legmélyebben értette meg, fogadta el, ami rá várt. Az öröklét csendje, a hajnal békessége élt benne – a gyötrelmekben is. Az ő magánya veszélyes volt azokra, akik halálra adták. Szeretet-küldetéssel vállalta magányát. Így van ez az olyan emberrel is, akiről szinte semmit sem tudunk. A csend emberével.
A szemlélődő számára az igazi magány mindenekfölött belső, lelki valóság. Az élet kavargásában, annak legnagyobb forgatagában is élhetünk mély és belső magányban, ha ismerjük a csend természetét.
– Tehát csend, magány és szeretet elválaszthatatlan…
– Nem igazi az a szeretet, amely megakadályozza, meggátolja vagy elveszi a másik magányát, mert azt fogja lerombolni benne, ami a leglényegesebb és legértékesebb, ami személyiségének lényege, s lelke legbensőbb régiójához tartozó. Egyedül és kizárólag az övé. Ha van bennünk együttérzés és tisztelet, ez képessé tesz a másik magány-vágyának megértésére, elfogadására. Ha tiszteljük a másik ember belső magányának titkát, közel kerülhetünk a lelkéhez, amely mindkettőnket Istenhez visz közelebb. Ha valaki nem ismeri saját magányának, csendjének értékét, hogyan tisztelné a másokét?
Advent kedvező szent idő, hogy rendbe hozzuk lámpásainkat, hogy megtöltsük a csendet szeretettel.
