Felháborodunk, ugye? Ez az első reakciónk. S tán az oldal készítőinek szándéka is ilyesmi lehet: heccelni, megütköztetni… Csak reménykedhetünk, hogy nem segíteni kívánnak, avagy a félrelépést megkönnyíteni. Ha valaki meg akarja csalni a párját, nyilván szeretőkereső nélkül is megteszi, s nem feltétlenül lesz több hűtlenkedő az oldal hatására. Az a legnagyobb baj a honlappal, hogy legalizál, íratlan erkölcsi szabályokat szeg meg, illetve ezek ellentettjét fekteti le. Azt üzeni, hogy csináld csak, hiszen láthatod: más is ugyanezt teszi. Persze nem mindegy, ki lép félre: az, aki csupán néhány hónapja él párkapcsolatban, vagy az, aki már több éve vagy évtizede házas, netán gyermeke is van, kétségkívül ugyanis nem ugyanott tartanak az elköteleződésben, s egyiknek is, másiknak is mást jelent a kaland. Az sem mindegy, mi történik, s jöhet a kérdés: mi számít megcsalásnak? Sokaknak az, ha az ágyban ér véget a történet, míg másoknak már egy kávé sem fér bele.
Szerintem valahol ott kezdődik a dolog, ha már hazudozás, bujkálás, sunnyogás és titkolózás van. Ilyenkor voltaképp mindegy is, mi történik. Van olyan, hogy megtetszik nekünk valaki, de tudni kell, mikor kell megálljt parancsolni. Főleg, ha egy családapáról vagy családanyáról van szó, noha náluk a kikacsintgatás komolyabb gondot jelez. Azt, hogy kissé talán belefásultak a „vidd el a gyereket az iskolába”, „fizesd be a számlákat”, „fáradt vagyok, beszéljük meg máskor” központú mindennapokba. Ilyenkor sokkal könnyebb máshol keresni felüdülést, vigaszt, mint összeszedni magunkat, odaállni a másik elé, és azt mondani: „Drágám, valami nem megy, oldjuk meg!” A hűség döntés kérdése, akarom, vagy nem akarom. S mikor éppen tépelődünk, azon is érdemes elgondolkodni: kinek tartom a társamat, és mire kell nekem a másik? S mit okozhatok azzal, ha belemegyek vele bármibe is? Szóval, ha végképp nem bírunk a problémánkkal, akkor sem szeretőkereső oldalakon kell barangolnunk.
(Párkapcsolattal foglalkozó, keresztény szellemiségű könyvek kaphatók az Új Ember könyvesboltjában.)
