Mindez az esztergomi Szent Adalbert Központról és a Prímás Pincéről jutott eszembe. Mint Róma és a Vatikán? Az összehasonlítás talán túlzó, ám annyi biztos, hogy a prímási negyed önálló entitás a városon belül, minőségét és működését tekintve magasan kiemelkedik környezetéből. Persze, jobb lenne a párhuzamos fejlődés, de ezt rövid távon nem tudjuk megvalósítani. A magyar európai uniós elnökség idején számos hivatalos rendezvénynek adott otthont az egymásra épülő funkciókat ellátó létesítmény együttes, és a legmagasabb osztályzatot kapta a sokfelé járt, sokat látott résztvevőktől. Ugyanabban az épületben aludtak itt a Mindszenty-zarándoklat kerékpáros résztvevői és a lelkiségi mozgalmak hálózsákos fiataljai, ahol más alkalommal keleti és nyugati egyházi vezetők tartották konferenciájukat. Színhelye volt az intézményünk álomlagzinak, orvos- , illetve romakongresszusnak és közéleti akadémiának, multinacionális és hazai céges nagyrendezvényeknek, kiállításnak és koncertnek, lelkigyakorlatnak és egyházközségi tábornak, zarándokút-avatónak és veteránautós találkozónak. Van tehát mire büszkének lennünk, van mit megmutatnunk, van mit megóvnunk. Lépés- és léptékváltás történt Esztergom e részén.
Egyfelől mi is látjuk az elszegényedést, másfelől azonban az is tény, hogy sokak előtt korábban nem tapasztalt döntési vagy anyagi lehetőségek nyíltak meg. A működtető felelőssége, hogy a pénztárca vastagsága senkit ne tartson távol. Az igényesség nem pénzfüggő. Ha fél buszjegy áráért is lehet a Prímás Pincében egy nyelet kiváló bort vagy mustot kóstolni, akkor ez nem nevezhető a jómódúak kiváltságának. „Kalóriát bevinni” sokfelé lehet: az országút mentén, buszmegállóban, vasútállomáson, benzinkúti gyorsbüfében. Ám a Prímás Pincében a terített asztal kultúrája, a magyar gasztronómia hagyományainak feltámasztása és újraértelmezése, a bor mellé kínált szakrális, történelmi, építészeti és tájformáló ismeretek népszerűsítése, a helyi termelőkre is alapozni kívánó beszerzési politika, az ízléses kézműves ajándéktárgyak kínálata, a nem pusztán szlogenekben megjelenő család- és gyermekbarát hozzáállás mind-mind egy tudatos koncepció részei. Ez pedig nincs ingyen. Nemegyszer tapasztaljuk a „keresztény” műpuritanizmust, amely mindent ingyen akar, s akkor sem választja a minőséget, amikor megtehetné. Egy egyházi tulajdonú, ám a piacon is működő központ nehezen vállalhat mást, mint a mindenki számára hozzáférhető igényességet. Ugyanakkor nem hagyhatja eposzi jelzőként magára aggatni, hogy „biztosan drága”.
Hiba lenne viszont a realitásoktól elszakadva álmodozni. Egy bő harmincezres lélekszámú város nyilvánvalóan nem tarthat el egy nemzetközileg is jegyzett színvonalú létesítmény együttest. Ám cseppet sem túlzó az elvárás, miszerint minden egyházi iskolába járó fiatalnak tanulmányai során legalább egyszer el kell jutnia Szent István városába, a magyar kereszténység egyik legfőbb központjába. Aki pedig konferencia, esküvő vagy családi ünnep számára keres helyszínt, annak legalább a honlapjainkat (www.primaspince.hu, www.szentadalbert. hu) érdemes felkeresnie, s mérlegelnie a felkínált lehetőségeket.
A „fapados turizmus” visszafordíthatatlan térnyerésével a megismerésre fordított idő rövidül, az utazás gyakran kollektív rohanás a szűnni nem akaró ingerzivatarban. De nézzük az érem másik oldalát is! Napjainkban korábban egyáltalán nem vagy alig utazók is útra kelnek, s tudjuk minden tömeget megszólítható személyek alkotnak. Jönnek a fiatalok is, akik az afterpartik szintetikus ízű bódulata után vagy éppen a helyett rájönnek: a mérték az érték, s a borkóstolásnak is van kultúrája. Az iderepülő, majd biciklin a Duna mentén felfedezőútra induló ausztrál, norvég vagy kanadai turisták, a kórusukkal európai körúton járó, s a vendéglátást énekkel megköszönő brazil énekesek, a lelkes felvidéki magyarok vagy a Párkányból átruccanó szlovák és cseh nyaralók mind egy-egy újabb lehetőséget találnak itt, hogy egy színes prospektusnál jóval többet kapjanak. Számunkra pedig egy-egy újabb lehetőséget kínálnak arra, hogy valóra váltsuk magunk vállalta küldetésünket: az egyház mosolygós arca vagyunk.
A szerző a Szent Adalbert Központ és a Prímás Pince igazgatója
