– Miért hívták össze, mivel foglalkozott, mit változtatott meg a zsinat? – kérdezi Mustó atya. – XXIII. János találta ki, hogy rendezzék meg, akit nagy bizalom és optimizmus jellemzett. „Ha a Szentlélek rajtam mint pápán keresztül működik, miért ne működhetne a püspökökön keresztül is?” – kérdezte. Naprakésszé, a jelen feladatainak, kihívásainak megfelelni képessé akarta tenni az egyházat. Körülbelül kétezer- ötszáz püspök vett részt a zsinaton, és rengeteg neves teológus kapcsolódott be a munkájába. Az előadásaik révén a püspökök remek lehetőséget kaptak, hogy adminisztratív feladataiktól elszakadva elmélyüljenek a teológiában. 1960 és 1964 között a frankfurti jezsuita teológián tanultam. A tanáraink közül háromnégy zsinati szakértő volt. Amikor a zsinat ülésszakairól vissza-visszatértek, mindig úgy hozták el számunkra a történtekkel, irányzatokkal, vitákkal kapcsolatos háttér-információkat, mint a friss zsemlét. Heteken-hónapokon keresztül zajlottak a tanácskozások, mire egy-egy témakörrel kapcsolatban egyezség született. Ez mindannyiunk számára biztató volt, mert arról tanúskodott, hogy a katolikus hit nem mozdíthatatlan tömb, hanem élő valóság: ha meg akarjuk érteni, vitatkozni fogunk. És mindez a világ szeme láttára, intenzív érdeklődése mellett zajlott, a sajtó rendszeresen beszámolt a zsinati eseményekről. Egy akkoriban készült képen például együtt látjuk Karl Rahnert, aki ötvennyolcadik, és Joseph Ratzingert, aki harmincötödik évében járt a zsinat kezdetén.
A pápa Gaudet mater ecclesia (Örül az anyaszentegyház) kezdetű beszédével nyitotta meg a zsinatot, hangsúlyozva, micsoda életerőt mutat, hogy az egyház össze tud ülni megvitatni a problémáit, és bizalmát fejezte ki, hogy ez az egyház és az emberiség számára egyaránt haszonnal fog járni. Míg a korábbi zsinatok inkább a belső problémákra koncentráltak, a hitigazságok tisztázását tekintették feladatuknak, most az is fontos, hogy a világ problémáihoz hozzászóljunk, a kor tévútjairól, szükségleteiről és lehetőségeiről elmondjuk a véleményünket, és reményt adó jövőképet adjunk – mondta a pápa. – Kiemelt feladatunk az apostolkodás új útjainak megkeresése. Kevésbé dogmatikai kérdésekkel, mint az evangélium hirdetésének módjaival kell foglalkoznunk – vélte. A vallások közötti civakodásnak, háborúskodásnak véget kell vetni. Fontos tudatosítani, hogy Isten minden embert meg akar menteni, nemcsak a katolikusokat és a hívőket. A zsinatnak mindent meg kell tennie a keresztények egységének előmozdításáért, és nyitnia kell más vallások felé is – húzta alá a pápa. Az utóbbira azonban végül nemigen jutott idő, csak a zsidósággal való viszonyra tértek ki részletesebben.
Rahner ugyan nem volt a tanárom, de híres teológus lévén nagyon odafigyeltem arra, amit mondott, és sok mindent mindmáig megjegyeztem. Minden porcikájával arra vágyott, hogy képesek legyünk közel vinni Krisztus örömhírét korunk emberéhez, hogy az evangélium a társadalmak kovásza lehessen.
A liturgia reformjának nagy jelentősége volt, mivel közös ünnepeink, szertartásaink révén mutatjuk meg nyilvánosan, hogy kik vagyunk. Akik a zsinat reformját ma megkérdőjelezik, és a tridenti liturgia mellett érvelnek, a hagyományra hivatkoznak. Ám a II. vatikáni zsinat korábbi hagyományokra, egészen az apostolok koráig akart visszanyúlni, és nyilvánvalóvá tette, hogy liturgiánk és a szentségek formája soha nem volt megkérdőjelezhetetlen, hanem időről időre változott. A fülbe gyónást például sokáig kifejezetten tiltotta az egyház, bűneit évszázadokon át mindenkinek a közösség előtt kellett vállalnia, a mai forma csak a XVI. században vált általánossá. Sokan, akik ma a hagyományra hivatkoznak a liturgiával kapcsolatban, egy százéves hagyományhoz akarnak visszatérni, és nem Jézushoz.
Minek jött el az ideje a zsinattal? Egyebek mellett az ökumenizmusnak. Négyszáz éven át egymásnak feszültek, élet-halál harcot vívtak a keresztény egyházak, azt állították, hogy a másik a pokolra fog jutni, nem testvért, hanem ellenséget láttak egymásban. A mai világban, amelyben a kereszténység már kisebbség lett, az ateizmus ellen kell fellépnünk, nem a protestáns testvérek ellen. – Legyen végre vége az ellenreformációnak! – mondták ki a zsinaton, és élték is ezt: a protestáns megfigyelőkkel való testvéri együttlét, beszélgetések mindennaposak voltak. „Míg mi Krisztus igaz egyháza vagyunk, ti nem” – ha ez az alapállásunk, hogyan lehet párbeszédbe kerülni? Nyilvánvaló, hogy a protestáns egyházak istentiszteleteiben is Jézus Krisztus működik. Nemcsak mint egyéneket, hanem mint közösségeket is el kell fogadnunk őket, még akkor is, ha szerintünk a katolikus egyházban áll fenn teljességében Krisztus egyháza.
Az egyház az utóbbi húsz-harminc évben a katolikusok önazonosságát akarja megerősíteni. Ez a visszalépés arra való reakció volt, hogy egy időben az USA-ban és Nyugat-Európában sok katolikus közösség veszélyesen elmozdult a protestantizmus felé – mondja Mustó atya. – A híveknek szóló üzenet azonban nem változott: keressétek más felekezetű keresztény testvéreitekkel, ami összeköt, beszélgessetek velük mindarról, amit másképpen láttok, tanuljunk egymástól. Nekem az egyik nagyapám és nagynéném is református volt, a nagynénémmel istentiszteleteken is nemegyszer megfordultam. Számos református lelkész végzi el a Szent Ignáci-i lelkigyakorlatot, egyiküknek lelkivezetője is lettem. Sokszor úgy tűnik számomra, hogy a katolikus egyházon belül nagyobb különbségek tapasztalhatók, mint köztük és a katolikusok között.
A vallásközi párbeszédnek volt a jele, hogy VI. Pál úgy változtatta meg a liturgiát, hogy ne sértse a zsidók érzelmeit. Amikor XVI. Benedek pápa újra engedélyezte a régi latin liturgiát, gondoskodott a zsidókat bántó mondatok elhagyásáról, hogy elejét vegye az antiszemitizmus újraéledésének.
A zsinattal annak is eljött az ideje, hogy belássuk: a mi törvényeink nem vonatkozhatnak mindenkire, mint az egyházi államokban, a civil társadalom autonómiáját tiszteletben kell tartanunk. XII. Piusz 1953-ban még a kor tévelygésének minősítette a vallásszabadságot, míg a zsinat számára már evidencia volt.
A zsinattal a Szentírás felértékelődése – az eucharisztikus áldozattal egyenrangúvá tétele a liturgiában – visszafordíthatatlanná vált. Míg korábban az emberek nyolcvan százaléka nem tudott olvasni, a zsinat hangsúlyozta: a híveknek joguk van megismerni a Szentírást, és javukra is válik, ha a Szentíráson keresztül keresnek kapcsolatot Istennel.
Fontos szemléletváltozás következett be a laikusokkal kapcsolatban is. Kiderült, hogy a klérus és a hívek között nincs olyan nagy különbség, mint korábban hangsúlyozták. Mindenki, akit megkereszteltek, küldetést kapott az evangélium hirdetésére. Ennek hangsúlyozása a világiak szerepének felértékelését hozta magával. A zsinat, míg a püspököket és a világiakat felértékelte, a papok azonosságával, sajátos feladataival nem foglalkozott elég részletesen – sokak szerint a papi hivatások számának csökkenése erre is visszavezethető fejlemény. A püspökök nem a pápa beosztottai, hivatalnokai, hanem vele együtt, testületként az egyház vezetői – mondták ki a zsinaton.
– Mi védi meg a keresztényeket az ateistáktól és a muzulmánoktól, az esetleges erőszaktól, üldözéstől? – kérdezi valaki a hallgatóságból. – Jézust az angyalok serege sem mentette meg a keresztre feszítéstől. Mégis ő győzött – válaszolja Mustó Péter. – A zsinat szándéka az volt, hogy a párbeszédet és a békét keressük mindenkivel. A békétlenség nemcsak egyházi, hanem általános emberi probléma. De a kereszténység továbbmegy, és azt mondja: ha üldöznek, ha legyőznek, akkor sem te vagy a vesztes. Ez a reményünk.
– Mennyire lehet relatívnak, változtathatónak tekinteni a zsinat határozatait és általában az egyházi megnyilatkozásokat? – hangzik el az újabb kérdés. – Tudjuk, hogy nincs olyan mondat, amely minden nyelven ugyanazt jelenti – reagál az előadó. – Hogy különböző kultúrákban és századokban ugyanazt jelentse, még kevésbé lehetséges. Még az évtizedek óta együtt élő házasok is gyakran megkérdezik egymástól: „Ezt hogy értetted, drágám?” Nem minden viszonylagos, de az igazságot csak keressük. A Szentírás nem hittételek könyve; Jézus nem törvénykönyvet írt, hanem példabeszédeket mondott. Bennünk is működik, és segít, hogy értelmezzük őket, közeledjünk igazságához.
– Mi a zsinat üzenete a szegényekkel kapcsolatban? – kérdezem. – A zsinat hangsúlyosan foglalkozott a kérdéssel, a szegények iránti krisztusi elköteleződéssel, és ezzel annak idején a felszabadítás teológiájának alapját teremtette meg. Rendi elöljárónk hangsúlyozza: minden jezsuitának legyen egy szegény barátja – nem csupán gyámolítottja! –, hogy az ő szempontjaival azonosulva tudjon a világra tekinteni. Nehéz kérdés, hogy a magunkra koncentrálás, lelki elmélyülés, befelé fordulás hogyan egyeztethető össze a szociális elkötelezettséggel, aktivitással – noha úgy tapasztalom, hogy a szegények sorsát szívükön viselő embereket általában mély lelkiség jellemzi.
Fotó: Kissimon István
MUSTÓ PÉTER 1935-ben született. 1944-ben családjával együtt a front elől menekülve Németországba került, ahol édesapja amerikai fogságba esett. Péter a passau–waldwerkei és a lindenburgi magyar gimnáziumba járt, majd érettségi után, 1953-ban belépett a jezsuita rendbe. 1955 és 1960 között filozófiai tanulmányokat folytatott Franciaországban, 1960 és 1964 között Frankfurtban tanult teológiát. Ott is szentelték pappá 1963. augusztus 27-én. Ezután egyéves rendi képzésen vett részt Franciaországban.
1965 és 1977 között Münchenben volt ifjúsági lelkész. A hatvanas években – a II. vatikáni zsinat szellemében – a más vallásúak, a másként gondolkodók és a jóléti társadalom sérültjei felé fordult az érdeklődése. 1977–1978-ban Mexikótól Bolíviáig hátizsákkal bejárta Latin-Amerikát. 1978–1979-ben munkáspap volt Berlinben: vendéglői mosogatásból tartotta fenn magát.
1979 és 1991 között a kolumbiai misszióban dolgozott, ahol a társadalom perifériáján élőkkel foglalkozott. Később Bogota egyik szegénynegyedébe költözött, és napközi otthont hozott létre nehéz sorsú gyermekek számára.
A rendszerváltás után Magyarországra jött, ma csendmeditációs lelkigyakorlatokat vezet itthon és Németországban.
