Nem véletlen, hogy ebben az időszakban a lelki telefonsegély-szolgálatok vonalai szinte izzanak, és sajnos minden évben van olyan kétségbeesett ember, aki a szenteste közeledtével vagy éppen aznap véget vet az életének.
Az egyedülállók adventje és karácsonya nem hasonlíthat a családosok ünnepi előkészületeire és szentestéjére, de egészen biztos, hogy ez az időszak, életállapottól függetlenül, mindenki számára hozhat fényt, reményt és melegséget. Feltéve, ha megért valami fontosat, ami nemcsak az ünnepek idején segít.
Legidősebb nagynéném egyedül élt egész életében, már a kilencvenedik évét is betöltötte. Sohasem láttam keseregni. Egyszemélyes kis konyhájában a tágabb család részére sütötte a süteményeket, de ami ennél is fontosabb: nemcsak nekünk, a maga számára is. Egyszer egy látogató éppen akkor kopogott be hozzá, amikor palacsintát sütött magának. Nem tízet-húszat, mint a családokban, ahol a gyerekek ott sündörögnek a tűzhely körül, hanem csak kettőt. A vendég kikerekedett szemmel kérdezte tőle: „Te magadnak sütsz palacsintát?” Az én mindig szelíd és kedves nagynéném megemelt hangon kérdezett vissza: „Hol van az megírva, hogy aki egyedül él, nem süthet magának palacsintát?”
Egyedül élő ismerősöm elmesélte, hogy amikor édesanyja meghalt, ő igencsak elhagyta magát. Ebben a nehéz időszakban
látogatta meg az egyik rokona, aki látta, hogy ő lábosból eszi a vasárnapi ebédet. Életre szóló dorgálást és útmutatást kapott akkor, amely így szólt: „Attól, hogy egyedül maradtál, és egyedül ebédelsz, rakd ki a porcelánt! Tartsd magad méltónak a vasárnaphoz, különben elveszel.”
Egy harmincas nő pedig így vallott a karácsonyáról: „Évekig nem volt karácsonyfám, mert úgy gondoltam, nincs szomorúbb annál, mint amikor egy családra vágyó nő egyedül rakosgatja a szaloncukrokat egy olyan fára, amit aztán más nem is fog látni. De az egyik adventben rádöbbentem, van ennél is rosszabb: amikor egy nő egyedül él, és még karácsonyfája sincs. Ekkor vettem egy gyönyörű fenyőt, feldíszítettem, és beragyogta az ünnepet. Segített elviselni azt, amiről addig azt éreztem: elviselhetetlen.” Mert az ember egyszer csakugyan megérti, hogy az ünnep érte van. Akármilyen életállapotban, akármilyen keresztet viselve köszöntsön is rá. De az ünnepért mindig tenni kell. Lehet, hogy az elindulás nehéz, de a negyedik és ötödik lépés után már érezni lehet: nem mi megyünk. Visznek.
