Fotó: Taizéi Közösség
„Kezdettől, 1940-től fogva – mondja –, amikor még egymagam voltam a taizéi dombon, azt gondoltam, hogy semmi valódi nem történhet az ima rendjében, ha életünket nem ágyazzuk bele az emberi nyomorúságba. Az volt a meggyőződésem, hogy az imádságból szükségképpen tettek fakadnak. Mert ha nem, akkor mi egyéb, mint menedék, ahová a valóság nehézségei elől futunk? Ezért fogadtam be akkor menekülteket…”
Tetté váló imádság, szemben a tettek helyett való imádsággal? Lényegében erről van szó. „Mi, keresztények – folytatja Schutz prior – a pietizmus századaiból lábalunk ki, mikor is az imádság öncél volt. A pietizmus nem tűrhette, hogy az ember vállalja az igazságosságért való kiállást, és a hajdani próféták példájára leleplezze az ember ember által történő elnyomását. Ma viszont – éppen ellenkezőleg – egyesek úgy vélik, hogy a társadalomban történő hatékony eljárások önmagukban elengedők, s az imádságot mint nem hatékony eszközt elutasítják.
A keresztény számára azonban az, hogy az imádságban négyszemközt legyen Krisztussal, az első lépése annak, hogy föllépjen az ember által elnyomott ember érdekében. Ebben az értelemben nem tévedés azt mondani, hogy az imádság politikai elkötelezettségre vezet. Etimológiája szerint ugyanis a »politikosz« szó azt jelentette: a városállam embere, aki a többi ember közösségébe tartozik. Politikusnak lennie pedig azt jelentette, hogy törődik a közösség többi emberével, a társadalmi viszonyokkal.”
Ezt a politikusi elkötelezettséget: az embernek az emberért való önzetlen elkötelezettségét segíti, mélyíti, tudatosítja bennünk az imádság; „kigyomlálja belőlünk a kiváltságok utáni vágyat; s nem tesz érdektelenné a világ iránt, hanem ellenkezőleg, elkötelez iránta, az önzetlenség szellemében… Tudom, mert tapasztaltam, hogy az imádságból önzetlen tettek fakadnak, úgyhogy a szemlélődésről is elmondhatjuk, hogy ilyen politikus elkötelezettség forrása. Újra és újra visszakapcsol az egyháznak abba a rejtett és titkos áramába, amely – szinte föld alatti folyóként – végigárad a századokon, és mindenkinek lehetővé teszi, hogy Krisztus testében, az egyházban az egész emberiség számára a közösség előmozdítója legyen. És fölkészít rá, hogy akár életünket is áldozzuk azért, hogy az ember ne essék az ember áldozatául.”
(Új Ember, 1969. december 28.)
