Fotó: Kissimon István
„Milyen lesz így a megjelenésem?” – kérdi István a megnyitó előtt. Ápoltan, elegánsan, és izgatottan, meghatottan, kissé tán félszegen jelenik meg az eseményen. Göd város alpolgármestere, Simon Tamás, továbbá Lenkei György, az önkormányzat szociális bizottságának elnöke mond köszöntőt. „Örömömet és meglepetésemet fejezem ki a szép munkák miatt – mondja az alpolgármester. – Számomra egész megdöbbentő azt látni, hogy egy ilyen nehéz élethelyzetben is micsoda pozitív hangulatú képeket tudott alkotni a művész úr.” – „Inkább csak István” – vág közbe az ünnepelt, leszegett fejjel. „Lelki adománynak tekintem, hogy megismerhettem őt – fogalmaz Lenkei György. – Sokszor túlságosan is nehéznek érezzük az életünket, s akkor egyszerre feltűnik valaki, aki megmutatja, hogy még egy sokkal nehezebb élethelyzetből is ki lehet emelkedni.”
István kiállítása a Boldogságcseppek elnevezésű kezdeményezésnek köszönhetően valósult meg, s az egész úgy esett, hogy a kezdeményezés megálmodója, Szőke Kriszta egy nap épp áthaladt Andris fiával az aluljárón, amikor is megpillantották a földön sorakozó festményeket-rajzokat, s lassan beszédbe elegyedtek a készítőjükkel. „Akkor már működött a Boldogságcseppek. Később vittünk Istvánnak tartós élelmiszert, ruhát – meséli Kriszta. – Majd pedig arra gondoltunk, hogy milyen jó volna szervezni egy kiállítást.” Kriszta a Boldogságcseppeken keresztül rendszerint gödi és környékbeli rászorulókat, főleg időseket, betegeket, nehéz körülmények között élő, csonka vagy sokgyermekes családokat támogat. A karitatív projekt mintegy fél éve indult el, s úgy jött létre, hogy Kriszta részt vett a 100 happy days, avagy 100 boldog nap nevű akcióban, amelynek lényege: minden egyes nap találj valamit az életedben, ami boldoggá tesz, örökítsd meg egy képen, s oszd meg másokkal, posztold egy közösségi oldalon. Kriszta most már a 148. napnál tart, s időközben arra jutott, hogy neki az okozza a legnagyobb örömet, ha segíthet másokon.
„Nem szégyellem, hajléktalan voltam, sőt, még a mai napig is annak tartom magam, soha nem felejtem el, honnan indultam – mondja István a megnyitón. – Tíz-tizenkét órákat rajzoltam az aluljáróban, hogy ne kelljen ismét az utcán aludnom. Bár hajléktalan lettem, megmondtam magamnak, hogy onnét is felállok. Nem süllyedtem lejjebb, és többet már nem is fogok. Szeretném megmutatni, hogy én is a társadalom tagja tudok lenni. Nekem a festés az életem, attól vagyok boldog, s szeretném, ha az emberek megadnák a lehetőséget, hogy én is boldog legyek.” István néhány hete állást kapott, s most egy VIII. kerületi iskolában tanít rajzot. „Annak idején, a válásomat követően rajztanárként kerültem ki az utcára – meséli a festőművész. – Nagyon jó, hogy megint taníthatok, habár egy tervezett létszámleépítés miatt most épp veszélyben vagyok. De a kollégáim nagyon humánusan állnak hozzám, ami sokat segít nekem, és a gyerekek is kedvelnek. Nagyon aranyosak, jó, hát gyerekek, kis csibészek, de mi is ilyenek voltunk annak idején. Egy gyerekkel játékosan kell foglalkozni, vagyis inkább úgy mondom, hogy a gyerek nyelvén tudni kell beszélni, különben nem tudjuk megértetni vele, hogy hogyan kell a tananyagot elsajátítani.” István négy órát tart egy héten, olykor helyettesít is más tanárokat, valamint korrepetálást vállal, és rajzszakkör beindítását tervezi az iskolában.
Közben persze továbbra is rajzol az Astoria aluljárójában, most főként azért, hogy pénzbírságát kifizesse, ugyanis a közterületesek nemrég megbüntették. Az is megtörtént, hogy egyszer csak, amíg elugrott rágyújtani, az összes holmija eltűnt az aluljáróból. Korántsem könnyű út áll hát mögötte, de István bizakodó. „Amondó vagyok, hogy becsüljük meg azt, amit Istentől kapunk – vallja. – Én annyi segítséget kaptam az elmúlt időkben, hogy azt emberi ésszel felfogni nem lehet. Miután megjelent a rólam szóló cikk az Új Emberben, rengetegen jöttek oda hozzám. Például egy család vásznat és akrilfestéket hozott nekem, ami nagyon sokat segített. Egy öregúr pedig csak úgy adott nekem húszezer forintot. Nem is a pénz motivál engem, hanem a hozzáállás, a gesztus. A jó szó sokkalta többet ér, az, hogy odajönnek hozzám az emberek és megdicsérik a képeimet. Hálásan köszönöm a kedves olvasók segítségét, és azt, ahogy hozzám álltak, amilyen kedvességet nyújtottak. Nem tartok attól, hogy visszacsúszok. Volt már olyan, hogy úgy indultam el, mint a tenyerem, egy fillér nélkül. De tudom azt, hogy mindig sikerül nekem. Talán mert vannak jóakarók, akik segítenek – mondja elérzékenyülten. – Nekem ez ad erőt. Az elmúlt időszakban erősebb lett a hitem, habár mindig is erős volt, és az is marad.”
A kiállításmegnyitó végén Simon Tamás alpolgármester egy rajzlapcsomagot ad át Istvánnak, akivel ezután elindulunk a paravánok között, hogy megnézzük a kiállított rajzokat, festményeket. Az alkotó pedig büszkén mesél egyikük-másikuk történetéről.
(István képei április 15-ig, hétköznap 9 és 16 óra között tekinthetők meg Gödön, a Duna-part Nyaralóházak színháztermében, a Jósika utca 14. szám alatt. S István továbbra is nagyon örülne, ha rajzlapot, színes ceruzát, pasztellkrétát, esetleg vásznat és festéket kaphatna, vagy ha megvásárolnák a rajzait. Az Astoria aluljárójában vagy az Új Emberen keresztül találhatják meg őt.)
