„Ne féljetek az eleséstől!”
– Szentatya! Francesco Bassani vagyok. Írtam neked egy levelet, hogy keresem a hitet. Igen, hinni akarok, mert nehézségeim vannak. Néha kételyeim támadnak, de ez szerintem normális az én koromban. Mivel te pápa vagy, s a szívemben foglak hordani az életemben, hiszen most, felserdülésem idején találkozunk, nos, néhány szót szeretnék hallani arról, ami megtart engem a növekedésemben, és arra kérlek, néhány szóval adj nekem némi útbaigazítást, ami megtart engem és a többi gyereket is!
– Az úton járás – a hitben is – egyfajta művészet. Ha mindig sietve haladunk, elfáradunk, és nem érünk célba. De ha megállunk, és nem megyünk tovább, akkor sem jutunk a célig. Az úton járás művészete azt jelenti, hogy a látóhatárra tekintünk, és arra gondolunk, hová is akarunk eljutni, vállalva az út összes fáradságát. Az út pedig sokszor nehéz. Én azonban hűséges akarok maradni ehhez az úthoz, ami nem könnyű, tudod? Mert van sötétség, jönnek sötét napok, az eltévelyedés napjai, sőt az elesések napjai. De mindig gondoljatok erre: Ne féljetek az eleséstől! Az úton járás művészetében nem az a fontos, hogy ne essünk el, hanem hogy ne maradjunk a földön. Kelj fel azonnal, és menj tovább! És ez szép, ez mindennapi munka, az utat járni emberien, emberséggel. Másfelől egyedül járni ronda dolog, ronda és unalmas! Ellenben közösségben, barátokkal, akik szeretik és segítik egymást, hogy tényleg célba érkezzenek, az más! Nem tudom, válaszoltam-e a kérdésedre. Rendben? Ne félj menni!
– Sofia Grattarola vagyok. Arra vagyok kíváncsi, hogy amikor iskolás volt, ugye voltak barátai, mint a többi gyereknek? Most, hogy Ön a pápa, találkozik velük?
– Nézd csak, két és fél hónapja vagyok pápa, a barátaim pedig tizennégy órányi repülőútra vannak innen. Elég messze, nem? De mondok neked valamit! Hárman közülük mégis eljöttek hozzám, hogy köszöntsenek. Sokan írnak nekem közülük, és nagyon szeretem őket. Nem lehet barátok nélkül élni. Ez nagyon-nagyon fontos!
– Egy elsős kislány, Teresa kérdése: Akartál pápa lenni, Ferenc? Tényleg akartál pápa lenni?
– Tudod, mit jelent, ha valaki nem szereti magát? Ha valaki azt akarja, hogy pápa legyen, akkor nem akar jót magának, ugye? Isten nem áldja meg, tudod? Nem, nem akartam pápa lenni! Na, rendben van így?
– Monica és Antonella vagyunk. Mi, akik jezsuita iskolában nevelődtünk, és gyakran elmélkedtünk a Szent Ignác-i lelkiségről, arra vagyunk kíváncsiak, hogy amikor a szerzetességet választotta, mi indította arra, hogy éppen jezsuita legyen, és nem más szerzetes vagy egyházmegyés pap.
– Nagyon tetszett a társaságban a missziós jellege, én pedig misszionárius szerettem volna lenni. Amikor teológiát tanultam, levelet írtam az általános rendfőnökünknek, Arrupe atyának, hogy küldjön misszióba, Japánba vagy máshová. De ő helyesen gondolta és nagy szeretettel írta a következőket: „Önnek tüdőbetegsége volt, és ez nem éppen jó a nehéz munkához.” Így maradtam Buenos Airesben. Nagyon jó volt hozzám Arrupe atya, hiszen nem azt mondta: „Ön nem szent annyira, hogy misszionárius legyen!” Jó volt, ugye szeretettel tette? Ami tehát nagy erőt adott, hogy jezsuita legyek, a rend missziós jellege. Hiszem, hogy ez a mi spiritualitásunk: kimenni, hogy hirdessük Jézus Krisztust, és ne maradjunk a sokszor esendő struktúráinkba zárva. Ez az, ami megérintett engem.
– Caterina de Marchis vagyok. Ön, vagyis Te miért mondtál le a pápai gazdagságról, a luxuslakosztályról, a hatalmas autókról, és miért mentél inkább egy közeli kicsi lakásba…, vagy miért utazol együtt buszon a többi püspökkel? Hogyhogy lemondtál a gazdagságról?
– Hiszem, hogy mindez nemcsak a gazdagság kérdése! A személyemhez kapcsolódik: szükségem van arra, hogy emberek között éljek. Egyedül élni, egy kicsit talán elszigetelve, nekem ez nem tenne jót. Ezt a kérdést egy professzor is feltette nekem: „De miért nem költözik oda?” Azt feleltem neki: „Hát pszichiátriai okok miatt! Mert nekem ilyen a személyiségem.” (Mosolyog.) Ez nem az én személyes erényem kérdése, csak éppen nem tudok egyedül élni. Aztán ott van a kocsi kérdése, amit említettél. Ne legyen annyi mindenünk, legyünk egy kicsit szegényebbek! A lakásom igazán nem olyan fényűző, mégis nyugodt. Ma kiált a szegénység! Mindnyájunknak gondolnunk kell arra, hogy egy kicsit szegényebbek legyünk. Ez mindnyájunk feladata. De hogyan tudok egy kicsit szegényebbé lenni, hogy jobban hasonlítsak Jézushoz, aki szegény tanító volt? Napjainkban oly sokat beszélnek a szegénységről a világban, és az mégsem botrány. Egyszerűen érthetetlen, hogy annyi gyermek éhezik, iskolázatlan, és olyan nagy a szegénység a világban, ahol ilyen nagy a gazdagság, és ahol hatalmas tartalékok vannak.
– Eugenio Sefarino vagyok. Amikor úgy döntött, hogy jezsuita lesz, nem volt nehéz elhagyni, elengedni a családot, a barátokat?
– Nézd csak, mindig nehéz, mindig. Nem volt könnyű. De vannak szép pillanatok, és Jézus segít neked, és egy kis örömet is ad hozzá. Vannak persze nehéz pillanatok, amikor egyedül érzed magad, amikor kiszáradsz, benső öröm nélkül maradsz… Vannak sötét pillanatok, benső sötétség. Vannak nehézségek. De annyira szép Jézust követni, Jézus útján járni, amikor mérleget vonsz, és továbbmész, nem? Aztán jönnek szép pillanatok. De senki ne gondolja, hogy az életben nem lesznek nehézségei. De előre kell menni, erővel és az Úrba vetett bizalommal, mert az Úrral minden lehetséges!
– Federica Iaccarino vagyok. Egy szót kérek a mai fiatalok számára, a jövőjükről, ugyanis Olaszország válságban van. Segítséget szeretnék kérni, hogy javíthassunk ezen a helyzeten, és előrevihessük a fiatalokat, bennünket, fiatalokat…
– Azt mondod, Itália nehéz helyzetben van. Igen, válság van. De én mondom neked, nem csak Olaszországban. Pillanatnyilag az egész világ válságban van. És ez a krízis nem rossz dolog. Igaz, szenvedéssel jár, de főként nektek, fiataloknak tudnotok kell értelmezni a válságot. Mit jelent a mostani krízis? Mit kell tennem, hogy segítsek kijutni a válságból? A mostani krízis az ember válsága. Mondják, hogy gazdasági válság és a munka válsága is. Valóban, de a munka problémája és a gazdasági krízis a nagy emberi válság következménye. Az emberi személy értéke van válságban. Elmondom egy középkori rabbi történetét, körülbelül 1200-ból. Ez a rabbi Bábel tornya történetét magyarázta el honfitársainak. Nem volt olyan könnyű megépíteni Bábel tornyát! Először is téglákat kellett készíteni. Ehhez agyagot kellett keresni, aztán szalmát, a kettőt össze kellett keverni, s kemencébe hordani… Mindez nagy munka volt. És e komoly munka után egyetlen tégla is nagy értéket jelentett. Hordták is fel a magasba a torony építéséhez. Ha egy tégla leesett, az tragédia volt, meg is büntették azt a munkást, aki elejtette. De ha egy ember esett le, ez semmit sem jelentett! Ez az a krízis, amit ma élünk, igen, ez. Az emberi személy válsága, amikor csak a pénz számít. És Jézus, maga az Isten a világot, az egész teremtést az embernek adta, a férfinak és a nőnek, hogy előrébb mozdítsa. De nem a pénz a fontos! Az ember van válságban, mert az ember ma rabszolga. És nekünk meg kell szabadítanunk magunkat azoktól a gazdasági és társadalmi struktúráktól, amelyek rabszolgákká tesznek. Ez a feladatunk!
A Vatikáni Rádió honlapja nyomán
