Különösen fájó, amikor művirággal, fröccsöntött műanyag szobrokkal, elektromos mécsesekkel vagy éppen patronos húsvéti vagy oltárgyertyákkal, könnyen tisztítható viaszosvászon terítőkkel, raktárnak használt oltárokkal és ambókkal találkozunk Isten házában. Mindez olyan, mintha igazi lenne. Ám közben hazudik. Talmi, mert fél az igazi töredékességétől, esetlegességétől. Semmit nem bíz a véletlenre. Szent Benedek regulája szerint a liturgiában tanúsított magatartás egyik alappillére, hogy „szívünk megegyezik szavunkkal”. Külső és belső egységet alkot. Semmi nem áll tehát távolabb a liturgia eleven világától, mint a valódi helyettesítésére használt „mű” dolgok, tárgyak… Ilyen szempontból a praktikum bizony másodlagos. El kell fogadnunk, hogy az eredeti, igazi tárgyak, kellékek beszerzése, gondozása, pótlása áldozatos türelmet, odaadást igénylő feladat. Hozzátartozik a viaszfolt eltávolítása, a gyertya faragása, a hervadó virág cseréje és az új csokor gondos elrendezése, a textilek mosása, a könyv bekötése.
Nem véletlen, hogy az igeliturgiát nem CD-felvételről hallgatjuk, hogy a pap a templomban végigimádkozza az eucharisztikus imát, hogy valódi könyvből olvassa azt, és valódi kenyeret, igazi bort használ a mise során. Amikor a tárgyak igazságáról beszélünk, ezalatt azt értjük, hogy a tárgyak is legyenek azok, amik.
Néha talán az a kísértés is felmerül bennünk, hogy a kifényezett, tökéletesnek látszó „mű” önmagunkat vigyük el a liturgiára. Azt, akik nem vagyunk, de akiknek látszani szeretnénk.
