Amit szerettél, elbújik előled,
melletted még befonja az öregség,
azt hiszi, hogy megfertőzöd vele,
a titkát senki meg ne tudja tőled.
Pedig ravaszul les ki a szemekből,
cserben hagyta vére és veleje.
Vak az, aki nem látja önmagát,
vadméztől ragacsos tekintete.
Hajnali napfény ébreszt. Nem tudod,
miért kelj fel, és miben reménykedj?
De újjászül magadban, öregen
a fény, mikor befutja homlokod.
