Vigyázzanak egymásra!

Húsz év nagy idő. Melyek az eltelt két évtized legfontosabb tanulságai?

– Mindenekelőtt az, hogy amikor eltűnik valaki, egy percig sem szabad késlekedni. A törvény is úgy rendelkezik, hogy ha vélhetően emberkereskedelem áldozata lett az eltűnt személy, a rendőrségnek azonnali kötelessége a nyomába eredni. A hozzátartozóknak sem szabad habozniuk, azonnal segítséget kell kérniük. Nincs mit szégyellni a rokonság, az ismerősök vagy a szomszédok előtt, hiszen az eltűntek egyre nagyobb része áldozat…

A másik legfőbb tapasztalatunk az, hogy sem szakmai, sem emberi alázat nélkül nem lehet hozzáfogni a kereséshez. A műsor sosem szólhat rólunk, a műsorkészítőkről. Mindig a bemutatott történet hatása és az abból levonható tanulság a lényeges. A megszólaló hozzátartozót pedig nem minősíthetjük. Akkor sem, ha ő maga is tehet arról, ami történt.

Mindig nagyon fájdalmas gyermekek fényképét látni az eltűntek között. Hogyan és miért tűnik el ennyi gyerek?

– A gyermekek hetvenöt százaléka gyermekvédelmi gondoskodásból tűnik el. Őket a legnehezebb megtalálni, hiszen nincs mögöttük család, amelynek összefogása, ereje, hite sokat segíthet. Az eltűnt gyereknek is erőt ad, ha tudja, hogy a családja tűzön-vízen át megkeresi őt.

Mondana példát ez utóbbira?

– Egy Tisza menti faluból, szerető roma családból tűnt el a tizenkilenc éves Erzsike. A lányt a saját rokona és annak férje rabolta el. Pestre vitték, és az ártatlan lányt úgymond „betörték”. Megfenyegették, hogy ha bárkinek is elmondja a történteket, megölik. Ezután eladták egy férfinak, aki egy határon túli bordélyházba vitte. A szülei felvették velünk a kapcsolatot. Birtokukban volt egy telefonbeszélgetésről készült hangfelvétel is, amely bizonyította, hogy ki rabolta el Erzsikét. Amikor megérkeztünk a családhoz, láttuk, hogy az egész falu egy emberként áll mögöttük. Az apa a jöttünkre lefestette a kaput, felvette a szép ruháját, és kitette a megterített családi asztalt az udvar közepére, azt ültük körül. Megrendítő találkozás volt. Az asztal olyan volt, akár egy házi oltár. Hívő cigány emberekkel ültük körül, akik alig tudták felfogni, hogy mindez megtörténhetett velük. Félő volt, hogy a nagymama nem éli túl a szégyent. Erzsike, nem törődve a tiltással, és bízva a családjában, szerzett egy telefont, és Bécsből felhívta az apját, aki azt kérdezte tőlem, hogy mitévő legyen. Arra biztattam, hogy azonnal menjen Erzsikéért, hiszen minden perc számít. A család kölcsönt vett fel, hogy az apa ki tudjon utazni Ausztriába. A lánynak sokat jelentett ebben a helyzetben, hogy bízhatott benne. Végül hazakerült. Arra kértem az apát, hogy ne féljen feljelentést tenni. A nyilvánosság védelmet is jelentett a számára, hiszen tudni lehetett, ki az elkövető. A bűnös rokon pedig felfogta, hogy zsarolással nem megy semmire, ez nem családi ügy. A bizalom és Erzsike családjának gyors reakciója sokat segített ebben az esetben.

Láttam ezt az adást. A kiszabadításnál nem akart ott lenni a stáb?

– Vannak televíziók, illetve műsorok, amelyek kapva kaptak volna a történteken. Márpedig az, hogy egy megalázott lány miként menekül el egy bordélyból, már nem tartozik a nézőkre. Ez a család fájdalmas magán ügye. Ez esetben is az volt a műsorkészítői alapelvünk, hogy a kevesebb néha több. Nem jó mindig mindent megmutatni.

Ez az a bizonyos emberi és szakmai alázat?

– Pontosan. Egyszer azt kértem a családomtól, ha észrevennék, hogy átléptem a magam szabta határokat, figyelmeztessenek, mert akkor abba kell hagynom ezt a munkát. Meggyőződésem, hogy ha egyszer azzal kezdenék foglalkozni, vajon mivel lehetne növelni a nézettséget, abban a pillanatban megcsappanna az érdeklődés a műsor iránt. Sem szakmai, sem emberi tőkét nem lehet kovácsolni mások nyomorából. A másik ember fájdalmához csak segítő szándékkal szabad közeledni. A Csellengők a szenzáció keresése nélkül is a Duna Televízió legnézettebb műsora, az egész világon figyelemmel kísérik.

Segíteni azonban nem mindig könnyű, a segítségkérők olykor nem tudják, hol a határ. Tapasztalt ilyet?

– Sajnos igen. Előfordult már, hogy egy olyan család, amelynek a lánya a Csellengők üzenetének hatására ment haza, segítséget kért tőlünk. A műsor mozgósítására összegyűlt annyi pénz, hogy meg tudtuk venni nekik azt a kis házat és telket, amelyet addig bérlőként használtak. A nézők jóságának köszönhetően rengeteg adományt is kaptak, ám ezt követően elvárták volna a mindennapi segítséget. Akkortájt Vecsei Miklós, aki a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál jócskán szerzett tapasztalatokat a segítségnyújtás terén, felhívta a figyelmemet egy sajnálatos tényre. Bizonyos emberek azt gondolják, hogy aki egyszer segített nekik, annak a továbbiakban kötelessége a gondjukat viselni. Így aztán a mai napig folyamatosan tanulom, hogyan válasszam szét a magánéletemet a munkámtól, s hogy a családomra nekem is vigyáznom kell.

Akadt olyan is, aki nem hagyta, hogy segítsenek neki?

– Ritkán, de megesik, hogy az eltűnt ember hozzátartozója bizalmatlan, nem nyit ajtót, senkit nem enged közel magához. Pedig az esetek többségében nagyon fontos, hogy megmutassuk az eltűnt gyerek vagy felnőtt környezetét, személyes tárgyait. Néha ugyanis kevésnek bizonyulnak a róla készült fotók, és van az úgy, hogy hiteltelenek, üresen kopognak a sírva elrebegett hívó szavak…

Sajnos nem minden történet végződik szerencsésen. Nehéz szívvel néztük végig a nyáron eltűnt, majd holtan megtalált anyuka történetét. A férj vallomása sokaknak csalt könnyet a szemébe…

– Laurent Bonherbe, a francia származású férj és apa két kislányával együtt várt minket az otthonában. Amikor ott jártunk, még reménykedtünk. Estére érkezett a lesújtó hír. Akkor felhívtam a férjet, és arra kértem, nézze meg az elkészült felvételt, döntsön ő arról, mehet-e adásba. Megnézte, és áldását adta rá. Méltó búcsúként tekintett erre a megszólalásra. A forgatás arra ösztönözte, hogy feltegye a legfontosabb kérdéseket, és választ keressen rájuk. Elmondhatta a világnak is azt, amit a feleségének oly sokszor, hogy menynyire szereti őt. Tudta, ha majd a lányai felnőnek, és megmutatja nekik ezt a felvételt, megértik, hogy a szeretet érzése illékony kincs az ember életében, amit táplálni kell, s bizony mindennap, minden élethelyzetben bizonyságra szorul. Laurent minden követ megmozgatott Szilviáért. Bár a tragédia sajnos így is tragédia marad, a nyilvánosság erejéből a férj feloldozást kaphatott. Hiszen nem mindegy, hogy egy ilyen nehéz helyzetet önváddal vagy önvád nélkül él át az, akinek immár egyedül, az édesanyjuk nélkül kell felnevelnie a kislányait.

Most éppen melyik család sorsa foglalkoztatja a leginkább?

– Minden eltűnt személy egyformán fontos. De igazi ajándék volna, ha megkerülne Biczó Anita, akit három gyermeke vár haza. Az asszonyt négy évvel ezelőtt a saját férje adta el. Az időközben tizenhat évessé cseperedett nagylánya újra kerestetni kezdte. Az erőszakos férj meghalt. Az asszonynak tőle már nem kell tartania, a gyermekei pedig visszavárják. Igazi csoda és boldogság lenne, ha mondjuk karácsonyra hazajönne.

Húsz év nagy idő, az élete részévé vált a Csellengők. Mit jelent a műsor Önnek és a családjának?

– A három gyermekem együtt nőtt fel ezzel a műsorral. Mostanában, hogy a két fiam életében is egyre fontosabb helyet foglal el a média, magam is gyakran el-eltűnődöm azon, mi vezetett engem erre az útra. Apám ökölvívóedző volt a Győri ETO-nál, Papp Laci korosztályához tartozott. Gyakran hazahozta a csapatból azokat a fiúkat, akiknek nem volt meg a versenysúlyuk. A többségük hátrányos helyzetű volt. Ilyenkor anyukám tíz tojásból sütött nekik rántottát, én meg kislányként ott ültem a konyhában, és néztem a nagyfiúkat. Egy Pusztai Jóska nevű cigány fúnak például nagyon drukkoltam, hogy elérje a súlyát. Apám nemcsak az edzőjük, hanem apjuk helyett apjuk is volt. Már férjes asszony voltam, anyuka, amikor a Csellengőkkel hívtak, menjünk a főváros nyolcadik kerületébe, eltűnt egy kissrác, akit csak úgy neveztek, a „Piros gatyás”. Nem találtuk otthon a szülőket, ám a szomszédoktól megtudtuk, hogy nagyon cudarul bántak a fiúval. Az utca nevelte őt. Csak a rosszlányok voltak jók hozzá. A ház lakói közül senki sem akart megszólalni a riportban. Hangfelvétel nem készült, ám zaklatott képek a környékről, a bűzös kapualjakról, a tátongó, betört pinceablakokról annál inkább. Ezekhez írtam Piros gatyás címmel egy jegyzetet, amelyben mindvégig a fiúhoz beszéltem. Lement a műsor, majd az apukám felhívott, és ezt mondta: „Tudod, nagyon megríkattál. Eszembe jutottak azok a srácok, akik odajártak hozzánk… Emlékszel?… Éppen olyanok voltak, mint ez a kisfiú.” Azt hiszem, egy-egy eltűnt történetében gyakran látom azokat a nehéz sorsú fiúkat, akik annak idején ott ültek a konyhánkban. Legyen az eltűnt lány, fiú, gyerek, felnőtt vagy piros gatyás. Fontos, hogy megkerüljön, és fontos, hogy valaki az asztalához ültesse.

Tények és számok

Húsz évvel ezelőtt 300–320 eltűnt gyereket tartottak számon, ebből 100–110-re volt tehető a tizennégy éven aluliak száma. Ma 1000–1200 eltűnt gyermek szerepel a nyilvántartásban, és közülük 300 a tizennégy éven aluli. Amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz, átjárhatók lettek az országhatárok. Szabad utat kapott a prostitúció, az ember- és drogkereskedelem. Hazánk is célországa lett a nemzetközi bűnözésnek. A frissen csatlakozott tagállamokat felkészületlenül érte ez a változás. Váratlanul érte a rendőrséget, a gyermekvédelmet, az iskolákat, a családgondozást és magát a családot is. A prostitúció az utóbbi két évtizedben hatalmas méreteket öltött. Angliától Görögországig több mint húszmillió áldozata van az emberkereskedelemnek, és dollármilliárdok forognak ebben az „üzletben”. Napjainkban az eltűnések oka a legtöbb esetben a prostitúció. Riportjai révén a Csellengők című műsor a bűnmegelőzés fórumává is vált, és a szociális lét szinte valamennyi szegmensével foglalkozik folyamatosan.