Vigyázzunk egymásra!

Sok szó esik majd a következő hetekben P. Lászlóról. A kereskedelmi tévécsatornák már az első napokban szinte kéjesen mutatták be a lepusztult környéket, ahol a férfi a gyilkosság után meghúzta magát. Tévéstábok keresték fel az elkövető anyját is, akit etikai okokból nem is lett volna szabad ország-világ előtt megszólaltatni, kiszolgáltatni. Mondhatjuk ugyan: ő vállalta a „szereplést”, de aki látta „nyilatkozni”, az azzal is szembesülhetett, hogy az asszony bölcs ítélőképességgel talán sohasem rendelkezett.

Igen, lesz még elég szó a tettesről, a cigánybűnözésről, a halálbüntetés visszaállításáról, a közbiztonságról, arról, hogy a nők milyen önvédelmi harcművészetet tanuljanak.

Szó lesz azokról a súlyos kérdésekről, amelyekről valóban beszélni kell, amelyeket érdemes újra és újra körbejárnunk, a valódi megoldást keresve.

De vajon beszélünk-e majd eleget arról is, hogy miképpen vigyázzunk magunkra és egymásra? Hogy egy éjszakába nyúló beszélgetés vagy ünneplés után a fiúk, a férfiak kísérjék haza a lányokat, a nőket. Hogy éjjel két órakor akár közösen is összedobható a taxipénz, hogy elfogadható a felajánlás, ha a vendéglátó barát azt mondja: ne vágj neki az éjszakának egyedül, maradj itt, aludj nálunk.

Hiábavaló már azon gondolkodni, megelőzhető lett volna-e a tragédia. Nem hátrafelé, hanem előre szeretnék mutatni: a jelenbe, a jövőbe, az élőkre gondolva. A nappalokra és az éjszakákra gondolva, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy vigyázzunk egymásra. Azt hiszem, elsősorban Kata is ezt akarná…