Valóra vált evangélium

 

 

A mindennapi kenyér biztosítása, a legelemibb anyagi nehézségek enyhítése mint egyházi szolgálat, segítségnyújtás sokunk számára idegennek tűnik; olyasféle plusznak, amely semmiképpen nem kötelessége egyetlen egyházközségnek sem. Esztergomban, a Szent Péter és Pál-plébánián azonban meggyőző példáját adják annak, hogy – mivel a lelki és az anyagi ínség nemegyszer szorosan összefügg –, ha kenyérrel segít az egyházi közösség, azzal a befogadás olyan erős gesztusát gyakorolja, amelynek még a nem hívő vagy nem vallásos emberek számára is kivételes ereje van.
Várakozók. Körülbelül huszon­öten állnak a plébánia előtt, csendesen. Az eső nemrég állt el. Az élelmiszer­osztás ötkor kezdődik, most fél öt múlt. A csend különösen hat, valószínűleg azért, mert nem megszokott, hogy az utcán összegyűlt emberek ennyire jámboran, mozdulatlanul, szinte megadóan álldogáljanak. Sok ember utcai jelenlétéhez valamiért a morajlást, kiabálást, mozgolódást szoktuk társítani a képzeletünkben. Kint lenni, álldogálni ugyan­is nem természetes, egy kicsit eleve feszültséggel terhes állapot – aki zárta már ki magát a házából-lakásából, jól tudja ezt. Kint várakozni egyenlő azzal, hogy az ajtóra tekintünk, és lelki szemeink előtt újra meg újra megjelenik valaki, aki véget vet otthontalan tipródásunknak, kinyitja az ajtót, és beinvitál. Befogad.
Ez az ember ma Harmai Gábor plébános, akit hétről hétre negyvenfős közösség segít az élelmiszerosztásban és -szállításban. A Tesco által felajánlott, az Élelmiszerbank közvetítésével ide és öt további esztergomi helyszínre szállított élelmiszereket osztják ki hetente ötször. Délelőtt pékáru, délután zöldség és gyümölcs érkezik. Lassan kétéves az együttműködés, még Lak Gábor káplán pályázta meg ezt a lehetőséget. Több mint nyolcszáz ember jut így élelmiszerhez: négyszázötvenen itt, a plébánián, ötvenen a Ceferino, nyolcvanan a Határtalan Szív Alapítványnál, ötvenen-százan Kertvárosban, tizenöten-húszan a Via-Bona hajléktalanszállón, és még százötven diák is a Kolping-iskolában. A rászorulók számítógépes adatbázisát Gábor atya gondozza; az újonnan jelentkezőknek a máltai szeretetszolgálat Kossuth utcai központjában állítanak ki rászorultságukat tanúsító igazolást. A rászorultságot szúrópróba-szerűen, családlátogatással ellen­őrzik is, ha kétely merülne fel. Idősek, egyedülállók, romák, nagycsaládosok, munkanélküliek és hajléktalanság által sújtottak egyaránt vannak a rendszeres segítségre szorulók között.
A plébánia ajtaja szerdán és pénteken délután ötkor, szombaton tízkor, vasárnap tizenegykor nyílik meg az élelmiszerért érkezők előtt. A vasárnapi osztás a tízes mise után szokott lenni; húszan-harmincan a liturgián is ott vannak közülük, de ez természetesen nem feltétel. A plébánia nem egy kedvezményezettjében a lelki éhség is erős. Ősszel több mint húszan vettek részt Alfa-kurzuson, és tízen-húszan a plébánia dicsőítő alkalmaira is rendszeresen eljárnak. Egy hölgynek húsvét vigíliáján lesz a keresztelője. A rászoruló családok gyermekeinek a nagyobb ünnepeken a hitoktató mindig mesél egy órácskát a hit nagy igazságairól.
Az élelmiszert vivők körében erős az ima erejébe vetett hit, de a többségük egyszerű ember, így előfordul, hogy olykor ördögöt űzni hívják a papot, vagy szenteltvizet próbálnak tőle kérni, hogy otthonukat annak segítségével óvják meg a gonosz befolyásától. Szívesen jönnek, ragaszmkodóak, de a papokkal szemben távolságtartóak. Ez az Egyház és a szegények közötti kommunikációs blokk miatt van, mondja Gábor atya. Más nyelven beszélünk, és olyan kimondatlan, de éreztetett elvárásaink vannak velük kapcsolatban, mint például hogy rendezett kapcsolatokban kellene élniük, hogy „rendes” munkavállalóknak kellene lenniük (ami képzetlenségükből adódóan gyakran nagy nehézségekbe ütközik), és hogy jó lenne, ha rendszeresen szentségekhez járulnának. Ha úgy érzik, elítéljük őket, azzal mi magunk gátoljuk meg, hogy bizalommal közeledjenek az Egyházhoz, és ne féljenek az egyházi környezettől, személyektől.
Gábor atya papi szolgálatának részeként fogja fel a rászorulók gyámolítását, és úgy véli, üdvös lenne, ha azokban az egyházi intézményekben, például plébániákon, ahol a tárgyi feltételek megvannak ehhez, mindenhol szerveznének hasonló szolgálatot. A plébános dolga a hívek megszentelése, tanítása, valamint a plébánia kormányzása – és a szociális segítségnyújtásnak mindháromhoz van valami köze. A nehéz­ségekkel küzdő embereket ilyen módon is fontos elérni, megszólítani, hiszen egész emberségükben kell rájuk tekinteni. A jótékonyság a plébániára, az egyházközségre is jótékony hatással van, mert a szolgálathoz csapat kell. A Péter és Pál-plébánia élelmiszerosztóinak például csak a kétharmada jár templomba, önkéntes munkájuk révén mégis nemes módon kapcsolódnak a közösséghez.
Alkalmanként nyolcvan-száz kiló, az elmúlt két év folyamán száztíz-százhúsz tonna volt a kiosztott élelmiszerek mennyisége. Az, hogy melyik nap mennyi érkezik, nagyon kiszámíthatatlan. Ma például elég kevés, mégsem feszült vagy rosszkedvű senki. Huszonhárom embert szolgálnak ki, de ők a szeretteiknek is viszik az ételt, így negyven-ötven rászorulónak lesz egy kicsit könnyebb az adományok – négy-öt zsemle vagy egy kenyér, fél-fél kiló krumpli és hagyma – révén.
A várakozók közül néhány embert el kellett küldeni, mert tudni lehetett, hogy nem kerülnének sorra. Nem zúgolódtak, elfogadták. Bizonyára azért, mert tudják, pénteken majd nekik is jut, sőt akkor előre állhatnak a sorban. A kismamákat és a mozgássérülteket is mindig szívesen előreengedik a többiek. Hiába élnek nagy ínségben, többnyire megértik egymás helyzetét, és türelmesek.
Szabó Zoltánné Mónika egy éve kapcsolódott az élelmiszerosztó szolgálathoz, egy vasárnapi prédikáció hatására. Egyébként is szociális területen, az idősgondozásban dolgozik, de úgy érzi, amit itt tesz és megtapasztal, egészen más, jóval személyesebb. Sokat jelentenek számára a plébániai találkozások, beszélgetések; az, hogy a vendégek szívesen megosztják vele a gondjaikat. Vagyis nem csupán élelmiszereket ad át, hanem valami több is történik. Bizalmi viszonyba kerül nehezen élő emberekkel, sokszor egészen kilátástalannak tűnő élethelyzetekkel szembesül, és újra meg újra igyekszik táplálni a reményt az őt bizalmukba avatókban. Valóra válik az evangélium.
A plébánia így nemcsak a misére járóknak lehet stabil pont, hanem egy sokkal szélesebb kör számára. „Jézus szeret engem” – az itt megfordulók nagyobb része az egyházi segítségnyújtás révén hétről hétre kézzelfogható módon megtapasztalja ezt Esztergomban. Annak hatására, hogy a plébánián emberszámba veszik, elfogadják, meghallgatják őket, a templomba is be mernek menni, már nem érzik idegen helynek. Részben éppen az élelmiszert osztók személye miatt, akikkel itt is, ott is találkoznak.