Újmisén

A Székesfehérvári egyházmegyéhez tartozó Lukács Gábor Imre ott mutatta be újmiséjét, ahol először érezte: az isteni szándék más utat jelöl ki számára. Assisi Ferenc szelleme, példakép-elöljárók hintették el a gabonaszemeket, melyek szárba szökkentek. Az esztergomi ferencesek templomában csendült a harangszó az újmise délutánján.

Felzúgott az orgona, paptestvérek, teológusok kíséretében lépett az újmisés Isten oltárához, aki „megörvendezteti ifjúságát”. Emlékszem beszélgetésünk zárómondatára: „A legboldogabb akkor leszek, amikor főpásztorom a fejemre teszi a kezét…”

Megtörtént, s másnap az áldozati asztalra ezt az örömet helyezte – a hálaadás szent kenyere mellé. Meglepett biztonságérzete, határozottsága. Azt gondolná az ember: ilyenkor „bizonytalanodik el” egy ifjú levita, ilyenkor kell kézvezető.

A kórusról a zsoltár hangzott, amelybe a nagyszámú hívősereg is bekapcsolódott. A meghívás titokzatosságáról énekelt, amely már az anyák méhében megérinti a „prófétaságra kiválasztottakat”. Hrabanus Maurus Szentlélekhimnusza a hivatás gyakorlására kérte az ég ajándékát, s az örök liturgia el nem halványítható zenéivel átszőtt órája következett: az újmise latin és magyar gregoriánummal, népénekekkel, többszólamú motettákkal, az újmisés hangján az esztergomi graduálé ünnepi prefációjának egyszerű dallamával. Odaát Mozart erről is ugyanazt mondhatta, amit az egyház ősi szent zenéjéről életében: „Odaadnék érte mindent, amit írtam.” (Mise után fiatalok tőlem kérdezték, miért nem ismerik ők ezt a gyönyörű zenei világot. Nem válaszoltam.) A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszékének hallgatói énekeltek, vezették a közösség énekét, tehetséges fiatalember, Major László ült az orgonánál.

Percek alatt együtt van ilyenkor égi és földi, mint egy többdimenziós freskón; magasság és mélység, és hetekig kísér – megszentelő élménnyel. Hányszor elmondtam magamban: Istenhez csupán a legértékesebb illik. A római iskola XVI. századi mesterének, a papi szolgálatban sem utolsó Palestrina-tanítvány Vittoriának a miseharmóniái hangzottak az énekesek ajkán. Tudom, nincs lehetőség mindenütt ezen a szinten dicsérni a Teremtőt, de az igazi értékek szerényebben sem hiányoznak. Az egyház kincstárában ott van a régi és az új. Az időben távolabbi lehet új, és a jelen-új „régi”, vagyis értéktelen. Pál apostol hirdeti: meg kell vizsgálni mindent. Az értékeset tanulni, és a helyén gyakorolni azzal az értékfokozattal, amely nem „divatvezénylő”.

A múlt jelenné válik az emlékezésben – az újmisét követően. Ez az időtlenség az egyház titka, melyet a Jelenlét szentesít a liturgiában.
Egykori himnuszunkat, a Boldogasszony Anyánkat énekelte mindenki, s a Tedeumot, aztán a csend vette át birodalmát. Az újmisés megáldotta szüleit, testvéreit, majd mindenki fölé kitárta karját.