Túl a hegygerincen

mint rovarokra vadászó halak
a felszín fölé vetik magukat
mintha örvénybe néznék szédülök
magába ránt a mély aztán kilök


tán angyal surran el szárnyverdesés
hallatszik mindent elnyel egy szemnyi rés
eltűnik bennem talán nyomtalan
már a semmihez szoktatom magam

létem tanulság nélküli mese
nem voltam csupán Isten szennyese
mint tyúk a szemétdombon kapirgál
szívemen a halál mindent kibírtál

ahogy kellett innen visszanézve
mit mondanál kár volt vagy megérte
Úristen elmúltam hatvanéves
a test romokban a lélek kormoz

hírt odaátról a fájdalom hoz
az ember ha nem is tud megérez
a világ úgy koccan a szívéhez
mint kavics az ablaküveghez

nem kín váratlan öröm sebez meg
mindent megtaláltam hiszen itt van
az a kis mézcsepp mely máshol nincsen –
túljutottam ím a hegygerincen
tudom az út hová vezet innen

Fecske Csaba (1948) József Attila-díjas költő.