mint rovarokra vadászó halak
a felszín fölé vetik magukat
mintha örvénybe néznék szédülök
magába ránt a mély aztán kilök
tán angyal surran el szárnyverdesés
hallatszik mindent elnyel egy szemnyi rés
eltűnik bennem talán nyomtalan
már a semmihez szoktatom magam
létem tanulság nélküli mese
nem voltam csupán Isten szennyese
mint tyúk a szemétdombon kapirgál
szívemen a halál mindent kibírtál
ahogy kellett innen visszanézve
mit mondanál kár volt vagy megérte
Úristen elmúltam hatvanéves
a test romokban a lélek kormoz
hírt odaátról a fájdalom hoz
az ember ha nem is tud megérez
a világ úgy koccan a szívéhez
mint kavics az ablaküveghez
nem kín váratlan öröm sebez meg
mindent megtaláltam hiszen itt van
az a kis mézcsepp mely máshol nincsen –
túljutottam ím a hegygerincen
tudom az út hová vezet innen
Fecske Csaba (1948) József Attila-díjas költő.
