„A szavak néha kövek”
Fotó: Lambert Attila

 

 

A Helyzetjelentés című négysoros versében írja: „Mint agyforma diók a rézmozsárban, / Törődünk, mert törődnek velünk. // Szemünkben tollászkodó vészmadár van. / Nem Húsvét, Nagypéntek, az kell nekünk.”

– A nagyböjti gondolat­körben az is benne van, hogy ha nem halunk meg Krisztussal, nem is tudunk feltámadni vele. Nagypénteket nem lehet kikerülni. A mindennapok kis halálai, áldozatai az az út, amelyet végigjárunk Krisztussal. Kosztolányi gondolatai jutnak eszembe. Azt mondja: „Olyan páratlan, tündöklő vallás egy sincs, mint a tiétek. Tiszta költészet. (…) És ötödik jelzőt kellene adnotok neki. Négyet a hittanban tanultam, hogy: egy, szent, általános és apostoli. Ötödik jelzője az lehetne, hogy: szép.” Kosztolányi azt mondja, hogy az önmagában fárasztó és unalmas életet a katolikus vallás széppé és változatossá tette azzal, hogy ünnepeivel részekre bontotta az évet. Hamvazószerdán „hamut hintetek a kijózanult fejekre, és azt mondjátok: (…) Emlékezz, ember, hogy porból vagy és porrá leszel! Az élet nem lehet örökös vigalom. A rózsa mellett felvérzik a tövis.” A katolikusok – írja a költő – igyekeznek meggyőzni a világot, hogy mindenkinek szenvedni kell. „A vonakodó embernek felmutatjátok a keresztet. A Kálváriára járatjátok az embereket, és a szenvedés szépségeit magyarázzátok nekik. (…) Nagyszombaton felzúgatjátok a Rómából visszatért harangokat (…) és megindul az öröm mámorában ujjongó körmenet – Alleluja! Föltámadt Krisztus e napon. A körmenet szegélyén sorfalat állnak a fák, zöld rügyekkel figyelnek rátok. – Igen! igen! – mondogatják a fák. Valóban itt a feltámadás: a tavasz.”

Költői és papi pálya összefonódik a hétköznapjaiban. Idén jelent meg A szavak néha kövek című kötete, amelynek egyik verse ezt a címet kapta: Belengnek a plébániák.

– Ez a kötet az életem, papi és irodalmi tevékenységem összegzése, hiszen valóban „belengenek a plébániák”, Egyházaskértől Törökkanizsán át Fehértemplomig. Azokat az élményeket vetettem papírra, amelyeket ezeken a helyeken éltem át az emberi közösségekben. Három évtized távlatából tekinthetek már vissza mind­erre. Tíz évig szolgáltam Egyházaskéren, 1988-ban kerültem oda. A kis faluban tizenkét árva gyereket fogadtunk be egy évre a plébániára. A nevelőjükkel együtt templomba jártak, és nálunk laktak, amíg nem kaptak saját házat Oroszlámoson. Szép élmény marad, ahogy együtt imádkoztunk, együtt étkeztünk.
Amikor a kilencvenes években kitört a háború, egyre inkább megfogyatkoztunk. Megkezdődtek az elvándorlások, mind kevesebb pap maradt Bánátban. A kétezres évektől már tíz falu jutott rám, Törökkanizsát is megkaptam, ahol háromezer katolikus hívő élt akkor. A Tisza-parti település sok pasztorális papi örömet nyújtott számomra: keresztelések, esküvők, és a több mint száz hittanos diákom. Oroszlámoson találtam rá egy kiváló munkatársra, Molnár Rózsára, aki teológiát végzett tanítónő volt. Írókat, költőket hívtunk meg a községbe, együtt törődtünk a diákokkal, hittantermet építettünk, létrehoztuk a Kálmány Lajos Könyvtárat. Fontos volt az emberek közötti összetartozás erősítése, hiszen 1999-ben bombáztak, erőt kellett adni a fiataloknak és az idősebbeknek is ahhoz, hogy el ne hagyják azt a tájat. Rábén templomot építtettünk, ez jel volt az emberek számára, hogy maradjanak. A templomnak és az iskolának nagy a közösségmegtartó ereje, hiszen vasárnap, de a hétköznapokon is itt zajlanak a különböző találkozók, összejövetelek. A Vajdaságban egy-egy kis faluban a pap nemcsak egyházi feladatokat lát el, hanem a társadalmi és a kulturális életben is kiemelkedő szerepet tölt be.
Később Tordára kerültem három évre, ahol szintén bekapcsolódtam a közösségi és a kulturális életbe. Hittant oktattam, az elsőtől a nyolcadik osztályig. Nagyon sok fiatal távozott erről a településről is, de még mindig van több mint száz hittanos. Jelenleg Fehértemplomon élek, ahol élvezem a táj festői szépségét. Három év alatt megtanultam a cseh liturgiát és egy kicsit már beszélek is csehül. Udvarszálláson körülbelül kétszáz magyar van még, akik minden vasárnap szeretettel fogadnak. Ez az egyetlen hely a környéken, ahol alkalmam van magyarul misézni. A többi faluban románok és csehek laknak, de velük is felvettem a kapcsolatot. Kevés a katolikus Fehértemplomon – talán ha harminc család –, ők is vegyes házasságban élnek a pravoszláv szerbekkel. A templomba körülbelül húszan jönnek el, nagyobb ünnepeken legfeljebb ötvenen. Itt is sikerült könyvtárat alapítani, Herczeg Ferenc emlékére. Ő ugyanis ide járt a Magyar Állami Gimnáziumba, és még diákként itt írta első műveit: humoreszkeket és hexametereket. Persze ma már senki sem jön könyvet kölcsönözni, mert az utolsó magyar embert is eltemettem, Bikádi Ilonát. A könyvemben még úgy írhattam róla, hogy férjével „tartják a frontot, (…) ők még magyarok, hallottak Aranyról, Petőfiről, de ernyedt izmaikkal már a piacra sem tudnak kimenni…”

Mikor járt legutóbb Budapesten?

– Amikor nyaranta itt szolgáltam. A kilencvenes évektől tíz éven át jártam a Szent Gellért-plébániára helyettesíteni, akkor sokat sétáltam a Deák téren, a Duna-parton. Hosszú idő telt el azóta, hiányzott már ez a város, nagyon távol kerültem innen. Majd ötszáz kilométerre van innen Fehértemplom, így csak ritkán van alkalmam eljönni. Éppen ezért nagy öröm számomra, hogy itt lehetek. Az pedig, hogy a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntettek ki, különösen megható számomra. Felemelő érzés, hogy a csehek és a magyarok papjaként a szórványból vehetek át egy állami elismerést itt, Magyarországon. Szép, hogy ilyen elfelejtett helyekre is eljutott a kitüntetést adományozók gondolata.
2002-ben, mialatt Budapesten dolgoztam, a Szent László Kórházból gyóntató papot kértek egy súlyosan beteg nénihez, Mostbacher Ödönné Szalai Rózsához, aki a Kosztolányi család jogutódja volt. Halálával a betegek kenete felvételénél jelen levő Nagy Borbála Ildikó, Rózsa unoka­húga lett a hagyaték gondozója. Ő látott vendégül 2002 szeptemberében, és nekem ajándékozta az örökség egyik részét. Ezek a másodlagos, harmadlagos dokumentumok olyan értékesek és szépek voltak számomra, hogy egy könyv született belőlük A Kosztolányi család közelében címmel. Feledhetetlen irodalmi élményeket éltem át itt, a fővárosban. Sokat jelentett számomra, hogy akkoriban meghívtak a Kossuth rádióba, és ­Kubik Anna színésznővel zsűrizhettem. Nagyon szeretem Budapestet.

A könyvében is olvashatunk budapestiekről…

– Fehértemplom óriási távolságra van ide. Annál nagyobb volt az örömöm, amikor egy-egy nyolcvan-kilencven éves, onnan elszármazott idős megkeresett a levelével. Fehértemplom egészen 1946-ig többségében németek és magyarok lakta település volt, s a valaha ott élt magyarok nem feledik el a szülővárosukat, időnként írnak nekem. A könyvemben foglalkoztam az elűzött németekkel és az elmenekült magyarokkal, írtam arról is, hogyan élek mostanában „száműzetésben” Fehértemplomon. Nagyon hiányzik nekem a magyar nyelv és a magyar nyelvű újság. Ez az állami kitüntetés most azt üzeni számomra, nem vagyok egyedül, még ha a végeken élek is, a magyar nyelv révén egy szép és nagy közösséghez tartozom. De persze tagja vagyok az ott élő cseh közösségnek is.

Említette, hogy a napokban valaki a „végek végének” nevezte a helyet, ahol szolgál. Hogyan képzelje el egy magyar­országi olvasó, mit jelent a Vajdaságban a „végek végén”élni?

– Mindig az az érzésem, hogy ott lakom, ahonnan már nincs tovább. Az országhatár mindössze hat kilométerre van a várostól. Odalátszik a Krassó-Szörényi-érchegység és a Néra folyó. A Vajdaságot a Duna választja el Romániától, ott már nem hallani magyar szót. A nagybecskereki püspökség kilencven százalékban magyar ajkú hívőből áll, de kisebb számban vannak hívő katolikus bolgárok, csehek és horvátok is. A végek végén, ahol élek, már nem jutok hozzá a Magyar Szó című napilaphoz, ott nem jelennek meg irodalmi folyóiratok, az utcán nem hallani magyarul beszélő embereket, csak júliusban és augusztusban, amikor magyar turisták is ellátogatnak a Fehértemplom környéki tavakhoz. Ezenkívül csak akkor találkozom anyaországiakkal, ha az elszármazottak közül egyesek a keresztlevelükért jönnek, vagy azért, hogy meglátogassák a szülők, nagyszülők egykori lakhelyét. Néha előfordul olyan eset is, hogy egykori fehértemplomiak szeretnék elkészíteni a családfájukat, és ezért keresnek fel, lévén hogy a plébánián egészen az 1750-es évekig visszamenően megvannak a keresztelési, az esküvői és az anyakönyvi kivonatok. Ami az egyházi életet illeti, a mai és az egykori Fehértemplom összehasonlíthatatlan. Ma a hétköznapi misékre alig jön el valaki, vagy senki sem jön. Vasárnaponként azelőtt négy mise is volt, mára csak egy maradt. A Miatyánkot magyar, német, cseh és horvát nyelven is elmondjuk, hogy valamennyi hívő otthon érezhesse magát a Szent Anna-templomban.

Megszokta és megszerette ezt a vidéket?

– Festői szépségű a táj, de számomra idegen, ahogyan Petőfinek a „zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája”. Nem tudom igazán megszeretni, mert az Alföldhöz szoktam és a Tiszához. De idegenségében is felemelő érzés a szűk, német utcákon kóborolni, mert a házak és a kertek mind a régmúltról mesélnek. Az egyik versemben írtam is, hogy amikor „sűrű, fehér köd borítja a várost”, és nem lehet messzire látni, csak a vad­libák jajongását hallani, olyankor a ködben gyakran látni vélek embereket, talán éppen azokat a németeket és magyarokat, akiket elűztek, lágerbe hurcoltak vagy kivégeztek 1946-ban. Gyakran lapozom fel azt a füzetet, amelyet ­Lenner Miklós fehértemplomi plébánostól örököltem. Beleírta az emberek nevét és lakóhelyét az akkori utcanevekkel és házszámokkal, és pontosan lejegyezte azt is, hogy ki hol és mikor halt meg, kik mentek el külföldre.
A hetven éve betelepült szerbeknek is új és idegen ez a világ, szokatlanok számukra a könyökablakos német házak, még ők sem szokták meg igazán ezt a várost. Valószínűleg csak az új nemzedék tagjai, akik itt nőnek fel, azok érzik majd otthon magukat. Az idősebb szerbektől gyakran hallom, hogy idegen a számukra ez a hely. Amikor idejöttem, és mindjárt az első napokban összebarátkoztam a plébániával szemben lakó, szintén idetelepült idős nénivel, figyelmeztetett, ne számítsak arra, hogy bárki is meghív majd egy kávéra az otthonába. Nem azért, mert katolikus pap vagyok, hanem mert egymást sem hívják meg. Ma már sehol sincs az a pohárcsengés, vidámság és énekszó, amelyről Herczeg Ferenc írt a visszaemlékezéseiben. A mai város tele van üres kaszárnyákkal, üres házakkal, üres iskolákkal és néhány szép turistaházzal. A plébánia mellett áll az egykor virágzó német kadétiskola. A mára életveszélyes állapotba került épület boltozata darabokban hullik alá az utcára, kutyák tanyáznak a házban.

Ha valaki szeretné meglátogatni Önt Fehértemplomon, mit mondana, miért érdemes vállalkoznia a hosszú útra?

– A táj miatt. A Körtédi domb­oldalról látni lehet az ég és föld között feszülő Duna-tükröt, a völgyben hangosan csörgedező Néra folyót, és a lustán, lassan hömpölygő, langyos vizű Karast, amelyben tehenek szoktak fürödni. Nagyon kedves folyó, Romániából ered, ahogyan a Néra is. Fehértemplomot hét tó veszi körül, és a Verseci-hegység is szép látványt nyújt. A Versectől Fehértemplomig vezető út két szélén máig állnak a Mária Terézia idején ültetett eperfák, amelyeket még az egykor itt működött selyemgyár miatt telepítettek ide. A gyár már csak az emlékekben létezik, de a fák túlélték a századokat.