Sarlós Boldogasszony titka

E napon áldotta meg a pap az aratáshoz szükséges eszközöket. Hazánkban jellemzően egészen a XIX. századig – sőt, egyes vidékeken, így Erdélyben még a XX. század közepén is – sarlóval arattak az asszonyok, a férfiak pedig kötözték a kévét. Magyarország északi vidékein virággal díszített széket tettek a ház elé, hogy ha az áldott állapotban lévő, megfáradt Mária arra jön, le tudjon ülni. A Sarlós Boldogasszony napján gyűjtött füveket hatásosnak vélték női betegségek ellen. Szeged környékén fodormentát szenteltek, melyből később gyógyteát főztek. A szárított növényből még a halottak koporsójába is tettek. Július 2-án készítették el összefont kalászból a búzaboronát, amellyel a szobát díszítették. Aratáskor nem vágtak le minden búzaszálat, néhányat országszerte meghagytak az ég madarainak vagy „Szent Péter lovának”.

Sokunknak már nincs emléke arról, miképp is zajlott ez a nehéz munka. A fentiek tanúsága szerint szépanyáink még maguk haladtak a búzatengerben, és bizonyára végig tudtak menni mezítláb a tarlón. Azóta helyettük aratógépek járják a földeket, a búzával pedig sokunk már csak kenyér formájában, a boltban találkozik. A cipó nélkülünk is kisül, az élet könnyebb, a nyár lehet a pihenésé. Mégis, mintha valami egyre több asszonynak hiányozna. Van, aki kenyérsütő géppel próbálkozik, egyesek az internetről tanulnak dagasztani. A bátrabbak konyhájában újra ott áll a kicsi teknő. Ha az aratásnak nem is, a kenyérsütésnek mintha újra nekiveselkednénk.

Keressük az elveszett-megkopott kapcsolatot a földdel. Az éggel. Hiszen sejtjük: csak így vállalkozhatunk tiszta szívvel arra a hosszú útra, amely a másikhoz vezet.