Réten

Dalmát dalok helyett Kodály a hegy lábánál magyar népdalokat talált, eleven nótafáktól. (Ilonka néni, akinek anyjától Taron az esti dal eredetijét hallotta, vajon él-e még? A faluban él a zeneköltő emléke.) Mátrai képei közül a tari rétet keresem, a piros-barna kislányt, aki még virágosabbá tette a rétselymet. De hol van már a rét, a fegyelmezetten kaszával suhintott, és hová lesznek a népdalok? A szuperérzékeny Vargyas Lajos a nyolcvanas évek elején azt írta, hogy a minőségtöbblet a későbbi esztendőkben is meghaladja majd a divatmennyiséget. Álmot kergetett? Csupán bízott: a teremtés elsődlegessége megmenti azt, ami valódi érték. Túlideologizálás lenne? A kor egyre inkább a felszínt követi mértékrendjében, ha egyáltalán rendnek lehet nevezni.


Körülvesznek a hegyvonulatok. Állok a rétközépen, szívvel hajolok a sok vadvirághoz, kérdezem őket elmúlt hónapok esőtlen napjairól, s hogy mégis miért eleven a mécsvirág, s ott, az omladékos oldalon a réti szegfű bíborával miért olyan, mintha oltárdísz volna. A barátszegfű a száraz réteket szereti és a sziklagyepet. Itt mindkettőt megtalálja. Különös ellentmondás. A természet szeszélye. A borzamag összetett ernyői alatt gyerekkorom mesetörpéit látom. Üldögélnek, eszegetnek, s arra a tetőre néznek, amit Világos-hegynek nevez a mátrai térkép. Olyan, mint egy megbillent koporsó. Benn valaki álmodik: tán egy fejedelem, egy titokzatos „nagyúr”, akinek a felesége olyan fibulákkal tűzte össze ruháját, minőket a régészet másutt lelt a földben. A hegytetőn vár állt. Négyrészes. A nyomait keresi a vándor, ha megmássza a meredélyt. A teraszt, a sáncot láthatja. Túl a bércen, messze párába veszve nem látható Hatvan. S azok a rejtőzködő várak, sáncok sem a hegyvilágban, melyek korszakos történelmet őriznek a múltból. Azt sem tudjuk, kik, mikor építették. Szólnak avargyűrűkről. Volt, aki azt mondta tudálékos fővel: az utolsó vonal a bécsi Ring, onnan indulva juthatunk el a Mátra tetejéig. Kitűnő helyszínötlet volna, ha írnának még regényeket – romantikus fantáziával. De már elmosódnak az időhatárok. Elvész a tiszta beszéd, a bizonyíthatatlannak is erős hatása mesés érzelemben…
Hajlong a dombi füzike nyolc sziromlevelű fejecskéje meg az erdei deréce szórt állású levélrendszere. Bámulatos törvényszerűség. Ha csupán a „fonákját” nézegetem, a visszahajló peremeket, a levélszerkezetet, s a hozzájuk tartozó fürtös virágzatot, a természet egyetlen, olyan mélységig hatoló költészetét kell idéznem, amely két évszázadra tér vissza különlegességével. Gondolatban előlegezi a mai kort, félelmet:

Ó bár tudnánk, hogy mit teszünk,
ha ásunk nyesünk –
Törve, gyötörve a lét!
Mert sérül érintésre
a táj gyengéd létezése…

Sas vagy egerészölyv kering fölöttem? A poéta Hopkins vörös vércse röptét figyelte a XIX. században. A madarat, amely „felkavarja a rejtőzködő szívet”. De – mint vallja – aki megalkotta és felröppentette a madarat, „milliószor kedvesebb és rabulejtőbb”. Ugyancsak ő írja: a világ Isten szava, híradása, kifejezése. „Benső jelentése” a Teremtő. Ténykedése pedig az, hogy nevén szólítja. Az ezervirágú réten mi mást is mondhatnék? A föld s ez az egész hegyvilág a létezésével énekel istendicséretet. Mert ének – többszólamú ének a természet, amelynek záróhangsora egyetlen szólamban végződik. Bizonyára ebből tanultak a nagy zeneszerzők, akiknek szent zenei alkotásaiban a záróhang ugyanaz. Hallatán „a szívnek mind bátrabban bomlik a szárnya”.

Fotó: Tóth Sándor