Rád vártunk
Fotó: Merényi Zita

 

A fájdalom és az öröm találkozása megszépült, amikor Zsuzsi megfogta a szülőágyon vajúdó anya kezét, aki válaszul megszorította a bátorító jobbot. Így került Andris Budapestre, László és Zsuzsa családjába. Egy házaspárhoz abból az évente mintegy nyolcszázból, amelyek örökbe fogadnak egy gyermeket Magyarországon.
Mire képes az embert szülővé tevő szeretet? Miként dolgozható fel, hogy nem adatik meg a gyermekáldás? Mitől lesz valaki igazi szülővé? Mit jelent a roma származás az örökbe­fogadásnál, és hogyan fogadja a környezet? Adventi beszélgetésünkben számos kérdésre választ kaptunk.
Egy szeptemberi napon érkezett a telefonhívás, hogy az anyukája pocakjában örökbefogadásra vár egy harmincnyolc hetes félroma baba. „Szemernyi kétségünk sem volt, hogy ő a mi gyerekünk” – emlékszik vissza Zsuzsi a tizenöt hónappal ezelőtti eseményekre. Igent mondtak, holott nem volt tudható, egészséges lesz-e a gondozatlan terhességből, éhező-nyomorgó anyától születő baba. Az örökbefogadási folyamat elindításakor a házaspár két tagja egyetértett abban, hogy saját határaik ismeretében nem képesek súlyosan beteg gyermeket vállalni. „Amikor megtudtuk, hogy Andris jön, mégis biztosak voltunk abban, ha valamilyen betegsége van, akkor sem fogjuk visszaadni. Azzal együtt a mi gyerekünk – írják le az őket betöltő bizonyosságot. – Aztán Andris 10-es Apgar-értékkel született, ami egyenesen csodával ért fel, hiszen minden adott volt ahhoz, hogy ne így legyen.”
A szülés megindulásától ott voltak az anya mellett a kórházban, és néhány nap után haza is vihették otthonukba a kicsit. Közös fotókon örökítették meg a kisfiú első óráját, arra készülve, hogy ezzel is segítsenek neki feldolgozni a szülőanyjától való elszakadást. Az első napokról szóló fényképalbumot időről időre lapozgatják. Benne egy kép, melyen a szülés után fél órával a vér szerinti anya mellett áll Zsuzsi a babával, s az anya gyönyörködik a gyermekében. Mindketten ott vannak, aki szülte, és aki fel fogja nevelni, kettőjük között Andris. A kép arról beszél, amit a házaspár is tudatosítani szeretne a gyermekben: őt nem eldobták. Anyjának egyszerűen nem volt más választása. A legnagyobb ajándékot adta neki, az életet, és azt, hogy családot keresett számára, ahol biztonságban, szeretetben nőhet fel. A most tizennégy hónapos Andris szereti lapozgatni az albumot, a lehető legtermészetesebb módon építi be a tudatába származása történetét.
Egy esős októberi estén érkeztek haza Budapestre. Felkészült otthon várta a babát, a fagyasztó tele volt anyatejjel, készen állt az egészséges táplálásra. Azonban még ennél is jobb történt. A meghitt, bensőséges összebújás hormonkészítmények nélkül is megindította az anyában a tejtermelést, így Zsuzsi néhány hónapig – a szerzett anyatej kiegészítéseként – saját testéből is táplálni tudta kisfiát. Andris így nyolc hónapos koráig szinte száz százalékban anya­tejes csecsemő volt, de még azután is – egyéves koráig – kapott anyatejet. A szülők hamar összeszoktak a kisfiúval. „A napirendje kezdettől fogva jól működik, harmonikus kisgyerek, átalussza az éjszakát. A gyerekbirodalommá alakított hálószobában jól érzi magát, elmélyülten nézegeti a képeskönyveket, önfeledten játszik. Rajong a gyerekdalokért, de a klasszikus zene és a jazz is tetszik neki” – írja le mindennapjaikat az anyuka.
„Andris napsugárként érkezett az életünkbe, rengeteg mosolyt, örömet ad a jelenléte. Attól kezdve, hogy tudomást szereztünk a létezéséről, olyan jelek kísérték a napjainkat, amelyek megerősítettek bennünket abban, hogy ő a miénk. Rögtön kialakult köztünk a kötődés. Rá vártunk négy és fél éven át” – mondják egybe­hangzóan, és megfogalmazzák, hogy az örökbefogadáshoz vezető út során minden nehézség mellett is érezték a gondviselés működését.
Zsuzsi és Laci az esküvőt követően hiába vártak gyermekáldásra. Másfél év után gyanússá vált a sikertelenség, és elkezdtek beszélgetni az örökbefogadásról. Jártak kivizsgálásokra, asszisztált reprodukcióra is vállalkoztak. „Az inszemináció nagyon megviselt, személytelen volt. Két perceket töltöttem benn az orvosnál, aki nem is nézett a szemembe, és a kérdéseimre sem válaszolt” – írja le Zsuzsi a gépiesnek megélt eljárást. Három próbálkozás után úgy döntöttek, szünetet tartanak. Ebben az időszakban eljutottak a spontán megfoganásig, de az ötödik héten vetélés történt. „Ez a terhesség reményt adott, hogy talán majd újra gyermekünk foganhat, de a korunkra való tekintettel mégis elindítottuk az örökbefogadás folyamatát. Én akkor voltam harmincnyolc” – mondja Zsuzsi, Laci pedig hozzáteszi: „Figyelni kellett a törvényi keretekre – a fiatalabb szülő és a baba közötti korkülönbség nem haladhatja meg a negyvenkét évet –, mi pedig mindenképpen szülők szerettünk volna lenni. Azt gondoltuk, ha születik vér szerinti gyerekünk, akkor is megéri elindítani az örökbefogadást, mert testvér szempontjából már biztosan kifutunk az időből.” Aztán néhány hónap múlva ismét bekövetkezett a rég vágyott állapot, a spontán terhesség. A kilencedik hétig hordott magzat elvesztése nagyon megviselte az édesanyát. A házaspár sokat töprengett a lombikprogramon, végül mindent számba véve úgy döntöttek, nem kezdenek bele.
Az örökbefogadási eljárás közben haladt az előírásos útján. Laciék három kérést fogalmaztak meg. Fontos volt nekik, hogy a gyermek újszülöttkorú legyen. „Szerettük volna megélni a szülőségnek ezt az oldalát is” – indokolja Laci a választásukat. Nem vállalkoztak súlyosan beteg gyermek fogadására, és kezdetben „fehér” babát szerettek volna. „Tele voltunk félelmekkel, görcsökkel. A várakozás során egy éven át folyamatosan foglalkoztatott bennünket a kérdés, miért ne lehetne roma gyerekünk, mi ez a görcs bennünk” – töprengtek. Egy baráti házaspárhoz hasonlóan attól tartottak, a felnövekvő gyereket megbélyegeznék a közösségben. Úgy érezték, sokak gondolkodásába be van kódolva, hogy „te cigány vagy, ezért kiutálunk”. Ettől akarták védeni magukat – foglalta össze az érveiket Laci. Később azonban revideálták az álláspontjukat, miután hosszan beszélgettek arról, miért is akartak származási kikötést tenni. Visszavonták, és így már annak reményében is várakoztak, hogy sokkal rövidebb lesz a gyermek érkezéséig eltelő idő.
Lehetséges éveken át virrasztva várakozni? Amikor az ember egy idő után azt sem tudja, hol tart: a víz közepén, vagy már közel a part? Ebben a várakozásban a párok nemigen kapnak biztatást, ami érthető is, hiszen az örökbefogadással foglalkozó alapítványok számára sem kiszámítható ez a pálya.
Az örökbefogadási eljárás elindítását követő huszon­három hónap elteltével aztán csörgött a telefon: Egerben született egy kisfiú. Egy másik pár kapott ugyan elsőséget, de ha ők nemet mondanak, Zsuzsiéké a lehetőség. Azonnal igent mondtak, de aludtak rá egyet, és azt érezték, olyan helyzetben vannak, amikor ezt mégsem vállalhatják. Pénteken kapták a hívást, azzal, hogy ha a másik házaspár nemet mond, vasárnap menniük kell Egerbe, és szerdán már vihetik is haza a kisfiút.
„Mindketten egy-egy lezárásra váró, szoros határidős munka sűrűjében voltunk, és úgy éreztük, nem tudunk megbirkózni a feladattal. Ha kaptunk volna korábban egy figyelmeztetést, hogy most már bármelyik percben jöhet a hívás, akkor eszerint alakítottuk volna az életünket.” Az alapítvány nem fogadta megértéssel a lemondást, szabályosan büntették a házaspárt. Például amikor megtudták, hogy Laciék hívő emberek, a fejükhöz vágták, hogy „nemet mondtak Isten ajándékára, forintosították a gyereket”, és ha a munka fontosabb nekik, akkor nem is gondolják komolyan az örökbe­fogadást. „Megsirattuk, nagyon nehéz volt lelkileg. Várunk babára, megkapjuk a lehetőséget, mi pedig nemet mondunk. Szembe kellett néznünk a lelkiismeretünkkel” – idézik fel a történteket. A vissza­lépés szombatján az evangélium az okos és a balga szüzek történetéről szólt: „Virrasszatok, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.” „Nekem ennyire telibe találó evangéliumi mondatom még az életben nem volt. Odaföntről fenékbe rúgást kaptunk: indulhat az az élet, amire vártatok, tessék tudatosan hozzáállni, most már a fejesugrás jön” – idézi fel Laci, hogyan vezette őket a gondviselés. Ettől kezdve nagyon készültek az örökbefogadásra, hogy ha érkezik egy következő hívás, igent mondhassanak. „Amikor – egy hónappal az első kiajánlás után – jött Andrisról a telefon, semmiféle kételyünk nem volt. Biztosak voltunk abban, hogy ez a mi történetünk. Azt éreztük, egy hajón ülünk, az megy velünk, és nem mi kormányozzuk” – mondja Laci. Folyamatosan érezték fentről a segítséget.
A házaspár tisztában van azzal, hogy az örökbefogadás nem ugyan­azt jelenti, mint ha az embernek vér szerinti gyereke születik, és nem jó, ha valaki bebeszéli magának, hogy semmi különbség nincs a kettő között. Ugyanakkor egyértelműen azt élik meg, hogy Andris az ő igazi gyermekük, ahogy Laci fogalmaz, „nem B terv”.
Az örökbefogadás társadalmi elfogadottsága sokat változott az utóbbi időben. Régen általános volt, hogy titkolták, szégyennek tartották, tabutémaként, sőt hendikepként tekintettek rá – mára természetesebbé vált.
Nagyon fontos ez a szemlélet­változás, a gyerekek miatt: egy örökbefogadottnak sem kell furcsa képződménynek megélnie magát, aki egyedül van a világban. Ma felvállalható az örökbefogadottság, semmiképpen sem stigma vagy takargatni való dolog. Ez sok szorongástól megóvhatja a gyereket.
Az örökbe.hu blog, amelynek szerzője Mártonffy Zsuzsa újságíró, három gyereke közül kettőt örökbe fogadó édesanya, rengeteg információval, vallomással, történettel sokat tesz a változás érdekében.
Az örökbefogadásra jelentkezők nyolcvan százaléka nem vállalja, hogy cigány gyermeket neveljen. A származás nem szerepelhet a hivatalos dokumentációban, ilyen igényt nem is lehet megjelölni. Mindenesetre a papíron van egy „Egyéb megjegyzés” rovat, oda be lehet írni. Fontos alapelv, hogy ki-ki olyan gyermeket vállaljon, akit maradéktalanul el tud fogadni, sőt a tágabb család és a környezet is. Hiszen ez a döntés egy életre szól – írja az örökbe.hu. A cigány gyermekeket örökbe fogadó szülők sok segítséget kaphatnak a Romadopt Klubtól. Ott párbeszéd folyhat ezekről a kérdésekről. Laci szerint a társadalomban, szélesebb körben is ez lenne a cél.
Karácsonyra készülve különösen szívbe markoló, ahogyan Zsuzsi Andrisnak meséli születése történetét: Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy kisfiú. Úgy hívták, Andris. Mindene kerek volt: a feje, a fülecskéje, az orrocskája, a szeme, a pocakja. Olyan gyönyörű volt ez a kicsi fiú, hogy amikor a Jóisten meglátta, hogy milyen szépet teremtett, örömében kicsordult a könnye, és akkor egy örömkönnycseppben legurította őt egyenesen hozzánk. Azóta van nálunk.