Otello egyszer, kétszer…

A napokban mutatta be az Operaház az újhullámos olasz rendező, Stefano Poda Otellóját, amely Vámos László 1994-es – eredetileg a Szegedi Szabadtéri Játékokon debütált – hagyományos színpadra állítását váltotta fel… A New York-i Metropolitanben sem ritka, hogy egy-egy produkciót évtizedekig műsoron tartanak. Elijah Moshinsky – Franco Zeffirelli klasszikusát cserélő – Otellója ma már ugyancsak klasszikussá érett. Ugyanakkor a Met is éppen idén szeptemberben frissítette Verdi zenedrámáját, méghozzá Bartlett Sher olvasatával. Mára tehát Moshinsky világa is a múlté lett… – de legalább jól dokumentálva. 1996-ban ugyanis James Levine vezényletével, Plácido Domingo, Renée Fleming és James Morris főszereplésével már rögzítette ezt a produkciót a Met. Idén a 2012-es élő HD-közvetítés felvételét jelentette meg DVD-n a Decca. Átfedés, hogy a két előadás Des­de­monája azonos; James Morris, a korábbi Jago pedig ezúttal Lodovicóként lép színpadra.
A két felvétel összehasonlítása nem lenne igazságos, hiszen Plácido Domingo Otellója felülmúlhatatlan. Domingo egyszerre volt képes zeneileg, színészileg és a pszichológiai-érzelmi rétegzettség tekintetében is hitelessé tenni a Jago ármánykodása által tönkretett, halálba kergetett mór figuráját. Magasra tette a mércét. Senki nem tudta nála jobban megélve ábrázolni az önmagával vívódó, majd a féltékenységtől őrjöngve kitörő, megalázott hadvezér, férj és gyilkos tragédiáját. Ízléssel, arányérzékkel – megrendítően…
A dél-afrikai Johan Botha (aki az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválon az Aida Radameseként mutatkozott be nálunk az Erkel Színházban) kísérletet sem tesz az idea megvalósítására. A Pavarotti-méretű énekes nem kimagasló színészi képességei miatt lett a világ egyik vezető tenorja. Ő „csak” egy hang. Technikás művész, aki imponáló megbízhatósággal, pontossággal képes elfújni a legnehezebb tenorszerepeket is. Szeretetre méltó, önmagát adó, joviális ember, aki lelkileg ugyan rendszerint kívül marad a darabon, ugyanakkor láthatóan-hallhatóan mindent elkövet, hogy a lehető legjobban megfeleljen az aktuális kihívásoknak. Törekvéseit nehéz komolyan venni, azzal együtt, hogy egy-egy kegyelmi pillanatban olykor azért felvillantja a zenén túli dimenziót.
Fleming Desdemonája évtizedek alatt kiforrott, érzékeny alakítás. Amerikai módon perfekt. Minden a helyén, mindent elhitet. Őt hallva többször is „megáll a levegő” az előadás közben, mégsem szabadulhatunk a gondolattól: hiányzik belőle a spontaneitás. Valamennyi megmozdulása, minden pillanata kipróbált, gondosan megcsinált. Mű…
Jago: Falk Struckmann. Jóllehet a kiváló német basszbariton elsősorban Wagner-énekesként szerzett világhírnevet, gyakran tesz kirándulást az olasz repertoárba is. Óriási hangvolumen támasztja alá alakításainak lenyűgöző erejét. A felvételt nézve hozzá kell szokni érdességéhez, Jago rejtett agresszióját tükröző túlzó mimikájához, grimaszaihoz, de ahogy átlendül a kezdeti bemelegítő „álságokon”, ő lesz ennek az előadásnak a főszereplője.
A nagy formákhoz szokott orosz dirigens, Semyon Bychkov drámai érzékének köszönhetően hibátlanul szólal meg Verdi szélsőségekben is gazdag zenéje. Ez persze mondhatni természetes, hiszen a profizmus – a „nagy pénz, nagy foci” elvét követve – elvárás és alapállás a Metropolitanben. Bychkov ráadásul ügyes mester: ami elvész a vámon, azt visszahozza a réven. Ha valamit énekesi szempontból részlegesnek érzünk, azt ő a zenekarral kiteljesíti; a sekélyest elmélyíti. Kontroll és egyensúly. Bychkov megküzd a tökéletesség illúziójáért.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .