Örök életünk záloga (Jn 6,50–59)

Hosszú idő kell majd, hogy az apostolok hite is megerősödjék, és a hitben megértsék „hitünk titkát”. „Mysterium fidei”, mondja a pap a szentmisében az átváltoztatás után, és mi megvalljuk: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.”

A János-evangélium előre jelzi az Eucharisztia alapítását, de az utolsó vacsorán már nem beszél róla. Szent Pál (1Kor 11,23–25) és a szinoptikus evangéliumok azonban beszámolnak arról, hogy Jézus az utolsó vacsorán megalapította az új szövetség áldozatát: testét és vérét, életét adta értünk, akiket a végsőkig szeretett, és meghagyta az apostoloknak, hogy a teremtő Szentlélek erejében hathatósan megjelenítsék a húsvéti misztériumot: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”


Igen, új teremtésről van szó. Annak, aki egyetlen Szavával létrehozta a mindenséget – „Dixit, et facta sunt” –, nem lehetetlen, hogy az Eucharisztiában is végbevigye a csodát, mert az ő személyében cselekvő felszentelt pap szavára a kenyérre és borra leszálló Szentlélek átlényegíti ezeket az elemeket az ő feltámadt (szellemi, szentségi) testévé és vérévé. Ezt megértették az apostolok a Mester feltámadása és a Szentlélek eljövetele után, megértette az ősközösség, amely elkezdte gyakorolni a „kenyértörést”.

Az Eucharisztia (szentmise) az Úr halálának és feltámadásának hathatós megjelenítése; szent lakoma: a hívők részesedése a megváltó áldozat kegyelmeiben; eszkatologikus szentség: előremutat a végső idők, a feltámadás felé. A pap gesztusai és a szentségi jelek – a Lélek erejében – új világba vezetnek. Krisztus áldozata egyszer s mindenkorra megtörtént, s ahogy a Zsidóknak írt levél szerzője magyarázza, véglegesen helyettesíti az ószövetségi áldozatokat. Jézus megszerezte számunkra az örökséget, az örök életet. A feltámadott az Atya jobbján örökké él, és közbenjár értünk.

Az eucharisztikus test és vér tehát nem csupán egy megtörtént esemény jelképes felidézése, nem puszta emlékezés, hanem hathatós megjelenítés, ilyen értelemben memoriale: jelenvalóvá teszi annak az eszkatologikus (végső) világnak egész teljességét, amelyben a feltámadt Krisztus él. Az Eucharisztia – miként az egész szentségi rend, amelynek központját képezi – már most lehetővé teszi a hívők számára a „lelki” kapcsolatot az új világban élő, feltámadt Krisztussal. Jézus megmagyarázza a kafarnaumi beszéd végén: teste és vére evését- ivását lelki értelemben kell venni (és ez nem kevésbé valóságos, mint a fizikai étkezés!): „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket mondtam nektek, lélek és élet” (6,63).

A szentmise révén az egyház mindenütt és az idők végéig egyesíti az emberek dicséretét és felajánlásait – Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban – a dicséret és a felajánlás tökéletes áldozatával, az Eucharisztiával, amely egyedül értékes Isten szemében, és minden áldozatot értékessé tesz. (Vö. Zsid 13,10. 15.)

A megkereszteltek meghaltak és újjászülettek Krisztussal (Róm 6,3–11) a Lélek erejében, és már a megkezdett örök életet élik: „gratia est semen gloriae”, a kegyelem a dicsőség magva, tanítják az egyházatyák. Erről szól a Kolosszei levél (3,1–3) buzdítása: „Ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztus, a ti életetek megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben.”