Oltárfelhők a mennybolton

Apám, tudom, te is felöltöd majd az egyenruhádat, hadd lássa mindenki, milyen büszke vagy rám. Ünnepeljünk együtt, mert, ahogy a Szentírásban is benne van: a tékozló fiú hazatért.

„Kovách György a nevem, és itt születtem Debrecenben.”

Ha láttad volna, hogy meglepődött Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök, amikor bemutatkoztam neki! Nem számított rá, hogy az amerikai misszió alezredese magyarul viszonozza az angol köszöntést.


„Mindenkinek jobb lesz, ha Amerikába mész!”

A jövőbe láttál, mikor elengedted a kezem, mert megérezted: „sorsom kiált” korábbi életem konfliktusainak baljós pereméről.
Úgy mondják, megkomolyodtam, lovagiasan gondolkozom, adósság helyett istenfélő szép családot szeretnék örökül hagyni.

Ha nincs a háború, nem jutok el önkéntesként az olaszországi Bariba, ahol lelkiismereti okból felmentésért folyamodtam, mert repülősként a hazámat kellett volna bombáznom.

Már-már feladtam a reményt, hogy a fegyverszünet után sikerül áthelyeztetnem magam a katonai misszió budapesti szolgálati helyére, de hála Istennek, sikerült találkoznom William Key altábornaggyal, akitől megkérdeztem: „Van Önnek olyan tisztje, aki beszél magyarul?” Mennyei parancs várt odahaza rám. Három tiszttársammal indultunk Salzburgba, hogy a Szent István- napi körmenetre hazaszállítsuk az ereklyét. „A magyar katolikus világ lelkierejének és hitének növelésére”, ahogy Witz Béla érseki helynök írta a misszió vezetésének.

Rohracher érsek azonban magával vitte a kincstár kulcsait az Alpokba, Luggauba. Hóvihar, defekt, állandó köd akadályozta utunkat, mire megtaláltuk és bemutattuk neki XII. Piusz pápa jóváhagyását, cserébe pedig megkaptuk a kulcsokat. Augusztus 18-án késő este érkeztünk vissza Salzburgba, ahol végre átadták a Szent Jobbot.

Anyám, de jó lenne újra elhelyezkednem a térdeden, veled együtt felnézni a magasba, belekapaszkodni örökkévaló lelkedbe és hallgatni téged, ahogy arról beszélsz, miként szeretné az ember egy-egy fényes pillanatában megállítani az időt. Bölcs beavatott asszonyként tanítottál szeretettel arra, hogy az idő nem halad, mint a kert végében csörgedező patak, hanem táguló vagy éppen szűkülő körben forog velünk, mintha óriáskeréken ülnénk: fenn aranyló sugarakban fürdünk, mert közel vagyunk a naphoz és a csillagokhoz, lenn a mélység fogad magába.

Menny és pokol olyan, mint az apály meg a dagály. Az emberi szem persze vak ahhoz, hogy észrevegye, micsoda vágyhullámok emelnek felfelé és nyomnak alá, és az is csak sokára derül ki, hogy minden egyes körben mások lettünk, hol növekszünk, hol csökkenünk, de mindig újjászületünk.
Az idő értünk van, nem ellenünk.

Mire hazaérünk, nemcsak mi változunk, hanem a rommá lőtt főváros lakói is. Az elfásult arcú emberek szeme nem a fájdalomtól lesz könnyekkel teli, hanem a boldogságtól, hogy élnek, és hitük elmélyítette őket a szeretetben. Talán a háborúk is csak azért vannak, mert még mindig nem hiszünk benne, hogy minden halálra van ítélve, ami nem a szeretetre épül a péntek lépcsőin.

„Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

Akárcsak a miniszterelnök, a fiatal pap sem akar hinni a fülének, amikor magyarul szólítom meg az angolkisasszonyok rendházában. Aztán már rohan is Witz Bélához, aki a ferenceseknél litániázik éppen, és az örömhír hallatán, hogy az amerikai tisztek visszahozták a Szent Jobbot, ledobja magáról a stólát, a karinget, közben azt hajtogatja: „Most csak… vegyem át a… Szent Jobbot… holnap a körmenet… aztán meghalhatok, nem bánom…”

A fővárosban szájról szájra terjed a hír: a Szent Jobb körmenet négy órakor indul a ferencesek belvárosi templomából, Grősz József kalocsai érsek vezeti a bazilika elé.

Másnap két és fél órán belül százezres tömeg vonul fel – amikor feltűnik az ereklye, tapsorkán tör ki.

Hirtelen szakadnak fel az örömteli hangok a félelem hártyái alól, a napsütötte menet tükörképe bearanyozza az oltárfelhőket a mennybolton.