„Nem hagy békén az Isten”

– S miért pont piarista szerzetes lett?

– Mert piarista hagyományaim voltak: a tatai nyolcosztályos piarista gimnáziumba jártam. S mikor a háború után hazatértem a hadifogságból, látva a pusztulást azon gondolkodtam, hogy jezsuitának menjek-e, hogy megtérítsem a világot, vagy kármelita legyek, hogy szemlélődjek, esetleg piaristának álljak, hogy tanítsak. Végül a piarista rendbe jelentkeztem, de a noviciátus során mondtam a magiszternek, hogy még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jó helyen vagyok- e. Mire ő: „Kedvesem, a jezsuitáknál és a kármelitáknál is el lehet kárhozni, de a piaristáknál is szentté lehet lenni.” Mondom, ez válasz volt, kösz. Így hát maradtam piarista, mégis más lettem: a tanítás mellett a betegekkel is foglalkozni kezdtem.

Milyen volt a hatvan évvel ezelőtti Lajos atya? Mennyiben volt más, mint a mostani?

– Kezdetben szinte gondolkodás nélkül hittem. A hitem a szüleimtől és a piaristáktól örökölt hagyományos hit volt, idővel azonban értelmes hitté változott, értelmes meghajlássá lett. Az élet iskolájába járva megtanultam értelmesen élni, értelmesen szenvedni, felülemelkedni magamon, s értelmezni az innen-onnan kapott üzeneteket.

– Melyek voltak a legmeghatározóbb életesemények, amelyek formálták, kialakították mostani valóját?

– Viszontagságos volt az életem. Gimnáziumi tanulmányaim utolsó évében jött a háború, az iskolát bezárták, és katonai kórházzá alakították. Hamarosan megérkezett a behívó, kiképeztek katonának, s a frontra vezényeltek. Isten gondviselése, hogy egyetlen golyó sem ért, és én sem lőttem le senkit. Egyszer aztán a szovjetek fogságába estem, kivittek a Donyeck-medencébe; egy szénbányában élveztem az ifjúságomat… Ám négy-öt sráccal együtt elhatároztuk, hogy megtérítjük a Szovjetuniót. Ezüstláncunkat elvették, de a rajta függő keresztet nem engedtük, cérnára akasztottuk, s a felszíni munka során a ruhánk fölött viseltük, hadd lássák az emberek. Köveket cipeltünk, mikor tízesével rohantak hozzánk a gyermekek, s a feszületet csókolgatva ismételték: „Ó, Krisztosz, Jézusz Krisztosz!” Összenéztünk, mindnyájan tudtuk, hogy itt van az Úr. Néhány hónap után hazatérhettem a fogságból, hetven gennyes seb borította a testemet, vérhasban szenvedtem – nem volt az gyerekjáték. Itthon aztán leérettségiztem, és elmentem piaristának, de következett a kommunizmus, a szerzetesrendek feloszlatása. A piarista rendet nem tiltották be, de a tíz házból csak kettő maradt. Engem nem szerettek a hatalom emberei, szálka voltam a szemükben, mert nem féltem kimondani, amit gondolok, s nem tetszett nekik az sem, hogy betegeket látogatok, fiatalokkal foglalkozom. Nagy kalandjaim voltak, ide-oda cibáltak, elhelyeztek, börtönbe zártak, minden nyavalya, de nem adtam fel, most is itt vagyok: tanítok egy iskolában, szolgálok egy plébánián, és kilenc kórházba járok.

Minek köszönhető, hogy a sok megpróbáltatás közepette is megmaradt a hivatásában?

– Egyszer fiatal papként annál az idős plébánosnál gyóntam, aki eskette a szüleimet, engem pedig keresztelt. Azt mondta nekem, hogy jegyezzem meg: minden kegyelem. Annyi mindenen túl voltam már, summa cum laudéra vizsgáztam, gondoltam: mondd az öreganyádnak. Ám egyre inkább belátom, hogy az öregnek igaza volt, Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok. Hiszem, hogy az Úr mindenkit üdvözíteni akar, minden kegyelmet megad, de nekünk kell felhasználni. Van egy kedvenc példám – én találtam ki –, miszerint rengeteg ember hánykolódik a tengeren, hajótöröttek, deszkákba kapaszkodnak, és segítségért kiáltanak. Ekkor jövök a jachtommal, mindenkinek ledobok egy mentőövet, de nem foghatom meg helyettük, nekik maguknak kell megragadniuk.

– Sohasem ingott meg, sohasem kételkedett abban, hogy megfelelő hivatást választott-e? Nem gondolkozott azon, hogy ej, mi lett volna, ha…?

– Orvos is szívesen lettem volna, de rászedett az Úr, s azóta sem hagy békén, mindig meglök, hogy gyerünk ám. Kísértés, megalkuvás persze sokszor van az ember életében, de hát Szent Benedek, Szent Antal vagy Jézus megkísértésének a történetét is ismerjük.

Hogy látja, a mai fiatalok menynyire készülnek a hivatásukra?

– Nagy a pangás, kevesen választják a papi, szerzetesi hivatást, de általában a hivatástudat is hiányzik belőlük. Nem alkalmasak a házasságra, nem egy életre választanak párt maguknak, nem vállalják a felelősséget a születendő gyermekekért. Van igényük a természetfelettire, de nem tudják, hol keressék. Honnan is tudhatnák, hisz évtizedekig erkölcstant, istentant és etikát sem tanítottak nekik, nem hirdették az evangéliumot. Sok marhaságot csinált már a sátán, de az Úr úgyis győzni fog felette, s ehhez mi is kellünk. Olyan emberekké kellene válnunk, akik nemcsak tudnak, hanem vonzanak is, s olyan közösségeket kellene alapítanunk, amelyekből sugárzik valami. Itt van például a harmincadik évfordulóját ünneplő Egerszalóki Ifjúsági Találkozó, amelyen évről évre egyre több fiatal vesz részt, bizonyítva, hogy növekszik az Isten országa.

– Több ezer fiatal figyeli árgus szemekkel. Annak érdekében, hogy megtalálja velük a közös hangot, próbál lépést tartani a korral? Van okostelefonja? Használja az internetet?

– Nem, de azért mindent tudok. Megnézem a híradót, a tudománnyal is foglalkozom. Ma már a tudomány is kezdi felismerni, hogy mindaz, ami van, elképzelhetetlen lenne tervező-alkotó intelligencia nélkül, vagyis a tudomány is Istenre talál – erről beszélek nekik. Könyveimben az élet nagy kérdéseit tárgyalom: miért vagyunk a világon, honnan hova tartunk, miért van a szenvedés, miért a halál, s van-e öröklét. Elmondom, hogy ezekre a kérdésekre egyik izmus sem tud választ adni, reménytelit legalábbis, de Krisztus, akin beteljesedtek a jövendölések, igen. Meg hát aztán ki tudja, kiből mi sugárzik. Ragyogni kell, továbbadni a hit titkát, elvinni az emberek közé Jézust. Szalók idei témája éppen ezért az új evangelizáció, igazodva a pápa felhívásához.

– Szeretik a fiatalok. És Lajos atya mit szeret bennük?

– Az Isten képére teremtett embert. Mi mást? Istennek mindnyájunkról gyönyörű álma van, mind megfoganunk örök koncepciójában, majd édesanyánk méhében. Megszületve újabb és újabb „méhekbe” kerülünk – családba, iskolába, munkahelyre, különféle közösségekbe –, s értékeket gyűjtögetünk. Ám nemcsak értékadó, hanem értékfosztó fórumokba is tévedhetünk, elveszítve mindazt, amink van. Ilyen például a diszkó, ahol dohányzás, füvezés, alkoholizálás, meztelenkedés, káromkodás zajlik. Minden fiatalt intek: „El ne rontsd az életed, te dinnye, mert előbb-utóbb nem tudod majd helyrehozni.”

– Kórházról kórházra járva megdöbbentő élettörténetekkel találkozhat. Nem megterhelő annyi beteg embert látni, végighallgatni? Apropó, Lajos atya nem szokott beteg lenni? — Töréseim voltak a focizás, a motorozás és a korcsolyázás miatt. Focizni amúgy még most is szoktam, elöl állok, s csak úgy rugdosom a gólokat. Hét éve viszont jól elkaptam egy súlyos bakteriális fertőzést, amely ledöntött a lábamról. Vittek is az intenzívre, eszméletlen voltam, haldokoltam, de valahogyan mégis megmaradtam, s azóta is járom a kórházakat, látogatom a betegeket, mert erre kért az Isten.

Mit adnak Önnek a betegek?

– Magát az Istent, rajtuk keresztül kapom meg az ő üzeneteit. Nem látok meghalni embereket nélküle, a halál küszöbén – Ady szavaival – „az ember Istenhez hanyatló árnyék”. Nem hiába halt meg értünk Krisztus, mint zsákmányt felvitte bűneinket a keresztfára, s megsemmisítette. A kincs, hír, gyönyör ilyenkor, az utolsó órákban már mit sem ér, megmarad viszont a szép, a jó, az igaz, a transzcendens. Aquinói Szent Tamást idézve: az ember természetes vége természetfeletti. Vannak, akik kérdeznek, veszekszenek, vitatkoznak, de ez nem baj, hisz azt jelenti, hogy már megsebezte őket a kegyelem. A legtöbbje azonban boldog, mosolyog, látni, ahogy befogadja Istent. A minap az intenzív osztályon szaladnak a nővérkék – jó már, hogy nem jelentenek fel, mint a kommunizmus idején –, hogy menjek gyorsan, mert az egyik ágyon a néni pár perc múlva meghal. Rohanok, s látom a halotti arcot, hallom a halálhörgést. Mivel tudom, hogy testrészeink közül a fül működik legtovább, beszélni kezdek hozzá: „Lajos atya vagyok, Jézus üdvözli!” A monitor jelzi, ahogy kimegy belőle az élet, kilép testéből a lélek: a pulzus 50, 40, 35… Ám amikor elmondom a mondandómat, 35-ről egyszerre visszaugrik 45-re, vagyis a testet még fel tudta tüzelni a lélek. Óriási élmények ezek.

– Úgy tudom, minden ember arra hivatott, hogy szent legyen. Lajos atya szeretne szent lenni? – Igen, és valóban szentek lehetünk mind, a szent fogalma ugyanis az Istennel való egységet foglalja magába. No most a szentség kialakul, de meg kell érte küzdeni. Pont úgy, mint az aranyéremért a sportban, a diplomáért az egyetemen, vagy épp azért, hogy a férfi és a nő egy életen át együtt maradjanak. Számomra a legnagyobb ajándék az volt, a legszebb példát és a legnagyobb erőt az adta, hogy a szüleim mindvégig kitartottak egymás mellett – hitben és szeretetben egyaránt.

Fotó: Kissimon