Nem nekünk kell megtanítanunk Istennek, hogy mit kell tennie
Fotó: News.va

 

Az Ószövetség által bemutatott nőalakok közül kiemelkedik a nép egyik nagy hősnője: Judit. A nevét viselő szentírási könyv elbeszéli Nabukodonozor király nagyszabású katonai hadjáratát. Ő Ninivében uralkodik, és birodalmának határait a környező népek legyőzésével és szolgaságba döntésével terjeszti ki. Az olvasó megérti, hogy itt egy hatalmas, legyőzhetetlen ellenséggel állunk szemben, akinek nyomában halál és pusztítás jár, s aki eljut egészen az ígéret földjéig, és veszélybe sodorja Izrael fiainak életét. Nabukodonozor hadserege ugyanis, Holofernész hadvezér vezetésével, ostrom alá veszi Júdea egyik városát, Betúliát, és elvágja annak vízellátását, hogy megtörje a nép ellenállását.
A helyzet annyira drámaivá válik, hogy a városlakók a vénekhez fordulnak, és kérik, hogy adják meg magukat az ellenségnek. Kétségbeesésükben így beszélnek: „Most már nincs senki, aki megmenthetne bennünket. Isten a kezükbe adott minket, hogy a szomjúság földre tiporjon bennünket előttük, és teljesen elpusztuljunk. Legalább most hívjátok őket ide! Adjátok át az egész várost Holofernész embereinek és egész seregének prédául” (Jud 7,25–26). A vég immár elkerülhetetlennek tűnik, az Istenben való bizalom képessége kimerült. Hányszor kerülünk mi is határhelyzetekbe, amikor már azt sem érezzük, hogy képesek lennénk bízni az Úrban! Kemény kísértés ez! És ellentmondásos módon úgy tűnik, hogy a haláltól való megmenekülés érdekében nem marad más lehetőségük (a városlakóknak), mint átadni magukat annak kezére, aki megöli őket. Tudják, hogy ezek a katonák kizsákmányolják majd a várost, a nőket rabszolgákká teszik, és mindenki mást megölnek. Pontosan ez a „határ”.
Látva ezt a nagy elkeseredést a nép vezetője megpróbál kapaszkodót adni a reményhez: még öt napig tartsanak ki, és várják Isten szabadító beavatkozását. Ám halvány a remény, amely erre a következtetésre vezeti, hiszen a következőket mondja: „Ha ezek a napok elmúlnak, és nem érkezik segítség, szavaitok szerint fogok eljárni” (Jud 7,31). Szegény ember: zsákutcába jutott! Öt napot engedélyeznek Istennek – ebben áll a bűn –, öt napot engedélyeznek neki arra, hogy beavatkozzon: öt nap várakozás következik, már látva a véget. Öt napot adnak Istennek, hogy megmentse őket, de már nem bíznak, a legrosszabbra készülnek. A népből voltaképpen már senki sem tud remélni. Az emberek el vannak keseredve.
Ebben a helyzetben lép színre Judit, a gyönyörű és nagy bölcsességű özvegyasszony, aki a hit nyelvén szól a néphez. Bátor asszony, aki a nép elé áll, és megfeddi az embereket: „Próbára teszitek az Urat, a Mindenhatót? (…) Nem, testvéreim! Óvakodjatok attól, hogy haragra ingereljétek az Urat, Istenünket! Mert ha nem akar is minket ez alatt az öt nap alatt megsegíteni, van ereje ahhoz, hogy azokban a napokban, amikor neki tetszik, megoltalmazzon, vagy ellenségeink szeme láttára elpusztítson minket. (…) Ezért amíg várjuk, hogy megszabadít, hívjuk segítségül. Ha úgy tetszik neki, meghallja szavunk” (Jud 8,13.14–15.17). Ez a remény nyelve. Kopogtassunk Isten szívén, hiszen ő Atya, meg tud menteni minket. Ez az özvegyasszony azt is kockáztatja, hogy lejáratja magát a többiek előtt. De bátor. Megy előre. Ez az én személyes véleményem: a nők bátrabbak a férfiaknál. (A hívők tapsolnak a teremben.)
Judit egy próféta erejével megrója népének férfi tagjait, hogy visszavezesse őket az Istenben való bizalomhoz. Egy próféta tekintetével messzebbre lát a vezetők látóhatáránál, amelyet a félelem még szűkebbre von. Isten biztosan cselekedni fog – állítja Judit –, a javaslat az ötnapos várakozásra azonban nem más, mint próbálkozás a megkísértésére és kibújásra az akarata alól. Az Úr szabadító Isten – Judit hisz ebben –, bármilyen formát válasszon is erre. Megmentést jelent az is, ha kiszabadítja őket az ellenség kezéből, és élni engedi őket, de kifürkészhetetlen terveiben megmentés lehet az is, ha halálra adja őket. A hit asszonya Judit, tudja ezt. Ismerjük a történet végét, tudjuk, hogyan fejeződik be: Isten megmenti őket.
Kedves testvéreim! Soha ne támasszunk feltételeket Istennek, hagyjuk inkább, hogy a remény legyőzze félelmeinket! Istenben bízni azt jelenti, hogy belépünk a terveibe anélkül, hogy bármit is követelnénk, azt is elfogadva, hogy megmentése és segítsége várakozásainktól eltérő módon ér el hozzánk. Mi az Úrtól életet, egészséget, szeretetet, boldogságot kérünk, és jogosan tesszük, de abban a tudatban, hogy Isten a halálból is képes életet fakasztani, hogy béke tölthet el minket a betegségben is, derűs lehet a lelkünk a magányban is, és boldogság tölthet el minket könnyek között is. Nem nekünk kell megtanítanunk Istennek, hogy mit kell tennie, vagy hogy mire van szükségünk. Ő jobban tudja nálunk, és bíznunk kell benne, mert útjai és gondolatai mások, mint a mieink.
Az út, amelyet Judit mutat nekünk, a bizalom, a békés várakozás, az imádkozás és az engedelmesség útja. A remény útja. Könnyű beletörődések nélkül, megtéve minden tőlünk telhetőt, de mindig megmaradva az Úr akaratának követésében, hiszen – jól tudjuk – Judit sokat imádkozott, sokat győzködte a népet, aztán pedig bátran elment, kitalálta, hogyan tud a hadvezér közelébe férkőzni, és sikerült levágnia a fejét. Bátor asszony, hitben és tettekben. És mindig az Urat keresi. Juditnak ugyanis megvan a terve, sikeresen megvalósítja  és népét győzelemre vezeti, de magatartását mindig az a hit vezérli, amely mindent Isten kezéből fogad, és biztos az ő jóságában.
Ekképpen egy hittel és bátorsággal teli asszony visszaadja a halálveszélyben lévő nép erejét, népét a remény útjára vezeti, és nekünk is megmutatja ezt az utat. Mi pedig felidézhetjük, hányszor hallottunk bölcs és bátor szavakat egyszerű emberektől, egyszerű asszonyoktól, akikről azt gondolná az ember – anélkül, hogy megvetné őket –, hogy tudatlanok… Mégis, ezek az Isten bölcsességéről árulkodó szavak! A nagymamák szavai… Hányszor előfordul, hogy a nagymamák találják meg a megfelelő szót, a remény szavát, mert van élettapasztalatuk, mert sokat szenvedtek, Istenre hagyatkoztak, és az Úr megajándékoz minket azzal, hogy reményt adó tanácsot kapunk. Ha ezen az úton járunk, a húsvéti öröm és világosság tölt el bennünket, amikor Jézus szavaival az Úrra bízzuk magunkat: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!” (Lk 22,42). Ez a bölcsesség, a bizalom és a remény imája.

Fordította: Tőzsér Endre SP