Pedig, ha tüzetesebben megnézzük, hamar kiderül, hogy a képlet korántsem ilyen egyszerű. Az alkalmazkodás, az együttműködés és az ellenállás lehetősége ugyan mindenki előtt nyitva állt, ám egyáltalán nem biztos, hogy egy nép vagy az egyes ember szabadon választhatott e magatartásformák közül. Deák István, az Amerikában élő magyar származású történész Európa próbatétele című könyvében – melyet Bánki Vera fordított és az Argumentum Kiadó jelentetett meg – arra vállalkozott, hogy árnyalja a képet. A szerző személyesen is érintett ebben a kérdésben, mert Stollár Béla, aki ellenállóként a nyilasokkal vívott tűzharc során esett el, nővérének a vőlegénye volt.
Deák sajátos felütéssel kezdi könyvét. Azt állítja, tulajdonképpen mind az ellenállók, mind a kollaboránsok arra használták fel a német jelenlétet, hogy biztosítsák egyéni vagy csoportos jövőjüket. Az alkalmazkodás is változatos formában jelentkezett, ám nagy kérdés, hogy például egy hadianyaggyárban dolgozó mérnök vajon kollaboráns volt-e. Egyes országokban, mint például Dániában, a megszállókhoz való alkalmazkodás könnyű volt, de arra is találunk példát, hogy elképesztően nehéz volt, mint például a Szovjetunióban. Ennek oka az volt, hogy Nyugaton hagyományos háború folyt, míg Keleten gyarmatosítás. De a semleges országok magatartása is sokszínű képet mutatott. Spanyolország és Portugália távolságot tartott, míg Svédország és Svájc a maga módján együttműködött a németekkel.
Jól elkülöníthetők az ellenállás és a kollaboráció történetének szakaszai. Az elején – 1941 júniusáig – a megszállt országok lakossága inkább együttműködött vagy elviselte a német jelenlétet. A sztálingrádi csata előtt – Churchill „borítsuk lángba Európát” politikáját követve – megindult a szövetségesek által támogatott gerilla-hadviselés. Amikor már volt esélye annak, hogy a németek elveszthetik a háborút, egyre többen csatlakoztak az ellenálláshoz. Az utolsó időszakban azok is fegyverrel fordultak szembe a megszállókkal, akik addig kiszolgálták őket.
Általában úgy él a köztudatban, hogy a megszállt országok elszenvedték a hódítást, és legalább passzívan ellenálltak. Deák szerint ez korántsem így van. A csehek éppúgy alkalmazkodtak, mint a dánok, a norvégok, a hollandok, a belgák vagy a franciák. (Amikor Franciaország a németek kezére került, Mersel-Kébirnél a britek megtámadták a francia hajókat. Az incidens hatására sok francia számára igazolást nyert kollaboráns magatartásuk jogossága.) A Csatorna-szigetek brit lakói szintén az aktív együttműködést választották.
Azok az országok, amelyek szövetségi megállapodást kötöttek Németországgal, sokszor csak problémát okoztak. Persze nem minden esetben, hiszen a román diktátor, Antonescu marsall katonái és csendőrei különösebb német nyomás nélkül öltek meg háromszázezer zsidót. A szerző szerint ugyanakkor a németekkel szövetséges országok mozgástere nagyobb volt, mint azt általában gondolják, ezért a felelősségük is nagyobb. (Ezzel összefüggésben érdemes elolvasni Deborah S. Cornelius Kutyaszorítóban című könyvét, amely nem egészen így mutatja be az eseményeket.)
Akadtak olyan országok is, ahol a fegyveres ellenállás jelentős volt. A szerző szerint azonban sok ember számára ezeken a területeken egyszerűen nem maradt más választás, mint a harc. Ráadásul a II. világháború első gerillaháborúját nem a németek, hanem a szovjetek ellen viselték, méghozzá a litvánok. Az elfoglalt részen rekedt szovjet katonák is csak partizánként maradhattak életben. Ugyanakkor a különböző félkatonai egységek egymás ellen is küzdöttek. Ukrajnában a nacionalista fegyveres csoportok a németek és a szovjetek ellen is harcoltak.
Az ellenállók motivációja többféle lehetett. Volt olyan csoport, amely minden megszálló ellen harcolt, bárki is volt az. Akadtak olyanok, akik kifejezetten a szövetségesek irányítása alatt működtek. De országuk felszabadításáért és a társadalmi változások elősegítéséért is sokan küzdöttek. Mindezek mellett szempont volt még az is, hogy az etnikai és vallási kisebbséggel leszámoljanak.
A IV. Hágai Egyezmény (1907) szabályozta a megszállókkal szembeni ellenállást. Előírta többek között a megkülönböztető jelzést – megfelelő irányítás mellett – és a fegyverek nyílt viselését. Mindezt az ellenállók nemigen tartották be, inkább úgy viselkedtek, mint „hivatásos gyilkosok”, akiknek legtöbbször nem is a megszálló katona, hanem a kollaboráns honfitárs volt a célpontjuk. A szerző három esettanulmány segítségével mutatja be, mennyire ellentmondásos volt az ellenállók tevékenysége. Összefoglalva ezeket elmondhatjuk, hogy a partizánok sokszor olyan – német szolgálatban lévő – katonák ellen indítottak támadást, akik saját országuk polgárai voltak. Az ezt követő válaszlépés elkerülése érdekében egyik elkövető sem adta fel magát, ezért helyettük ártatlan civileket öltek meg a németek.
Deák a háborút követő megtorlást is kétarcúnak látja. Több németet is azért vontak felelősségre, mert a háború során felléptek a partizánok támogatói ellen, miközben a szövetségesek számtalanszor igénybe vették a helyi ellenállás segítségét. A történelmet a győztesek írják, így fordulhatott elő, hogy a szövetségesek háborús tetteit senki sem kérdőjelezte meg. A katyńi mészárlás vagy az atombomba használatának jogossága csak később került terítékre, ám akkor sem vontak érte felelősségre senkit. A hidegháború miatt ráadásul sok náci megúszta a számonkérést. Egyrészt a nyugati hatalmaknak szükségük volt a német szakértelemre, másrészt a konszolidálódó Németországot úgy lehetett a legkönnyebben beilleszteni a „demokráciák” sorába, ha a háborús felelősségre vonást felfüggesztik. Így például Edmund Veesenmayer egykori magyarországi német követ is megúszta négy év börtönnel, később pedig sikeres üzletember lett. A szerző ugyanakkor kiemeli, hogy a II. világháború történetében egyetlenegyszer, még a háború alatt, vontak felelősségre olyanokat, akiket a későbbiek során is elítéltek volna. A délvidéki mészárlás elkövetőivel szemben ugyanis már a magyar vezetés is fellépett.
A könyv méltatásakor többen kiemelték, hogy szerzője igyekszik tárgyilagos lenni. Ez nagyrészt így is van, ám nem teljesen érthető, miért kezd több helyen is spekulációba. Deák szerint a nyugat-európai országok nyolcmilliós hadseregükkel képesek lettek volna megállítani a német terjeszkedést – ha akarták volna. Az együttműködés helyett azonban minden ország a maga útját járta, így a náci Németország egyenként be tudta kebelezni őket. A tények bemutatása mellett azért az ítélet hangja is többször megszólal. A címben jelzett próbatétellel összefüggésben pedig megállapítást nyer, hogy Európa megbukott a nehéz vizsgán. Deák István ugyanakkor a II. világháború alatti együttműködés, az ellenállás és a megtorlás kérdését valóban úgy mutatja be, ahogyan azt eddig még nem olvashattuk.
